A 20. század egyik kiváló festőjeként már fiatalon átlátta, milyen sokat kíván egy embertől az alkotás. Tehetséges volt, határozott, nagy munkabírású, erős jellemű nő. Megérdemli, hogy emlékezzünk rá.
Magyar festőnő, van képe a Louvre-ban, a hatvanas–hetvenes években három egyéni kiállítása volt az Egyesült Államokban, pedig akkor Bécsbe sem lehetett egyszerűen eljutni. Kiről van szó? A kérdést egy kvízben is feltehetnénk, kevesen tudnák rá a választ.
Mattioni Eszter festőnő korának ismert, elismert alkotója volt, nevéhez fűződik a hímeskő technikájának kifejlesztése is. Baráti köréhez tartozott Aba-Novák Vilmos, Bernáth Aurél, Barcsay Jenő, Füst Milán vagy Tamási Áron. Egyszer társaságban beszélgetve Móricz Zsigmondot is megajándékozta egy történettel, ebben a gyászoló özvegy, aki férje urnáját bőröndben viszi a vidéki temetésre, már odafelé azon spekulál, hogy a visszaúton mennyi hely lesz a kofferban jóféle tejfölnek és házi túrónak. Az író jót nevetett a praktikus özvegy történetén, tárcát is írt belőle Hogyan lesz a férjből tejfel meg túró címmel.
A Mattioni név olaszosan hangzik, mert olasz is. Mattioni János özvegyemberként Bezerédj gróf hívására érkezett Magyarországra Lombardiából, hogy a gróf selyemhernyó-tenyészetének felügyelője legyen. A festeni is szerető férfi Szekszárd első képzett óvónőjét vette feleségül, akinek édesanyja – tehát Mattioni Eszter anyai nagyanyja – Petőfi egyik múzsája volt. Sass Erzsike volt az a leány, akinek a költő a valóságban és versben is felajánlotta a négyökrös szekéren utazván, hogy válasszanak maguknak csillagot. A holdfényes este és a szíves vendéglátás olyan lelkesítően hatott az amúgy is könnyen hevülő költőre, hogy egy este meg is csókolta a fiatal lányt.
