Mind sérültek vagyunk valahogyan. Ki úgy, hogy bánt, ki úgy, hogy hagyja, hogy bántsák. Ki végzetesebben, ki kevésbé, ki gyógyíthatóan, ki gyógyíthatatlanul. Van, aki öl a végén, és van, akit megölnek. De van-e mindig világos határ a kettő között? Egy házasság története, két szempontból – egyszer a nőéből, máskor a férfiéból. Két valóság, egy tető alatt.

Igen, ő volt az első, a legelső a világon, aki meglátta Bede Mihályt, ahogy az a kicsi fej, az a vértől csatakos micsoda borzalmasan és gyönyörűen megjelent Léna lábai között. A köldökzsinór úgy roppant el Péter kezei között, mint a friss alma, vagy inkább mint a kétágú csirkecsont, amikor az embernek kívánnia kell valamit, de Péter nem kívánt semmit, mert abban a pillanatban ott volt minden, amire valaha is vágyott.
Ezenkívül nem is emlékezett pontosan, hogyan történt. Mintha egy fátylon át látta volna a szülőszobát, hiszen a szeme csupa könny volt, elmosódott az orvos arca, a szülésznőé is, ahogy vezényelt, „most nyomjon!”, szólt az a hülye Csajkovszkij, amit Léna választott, ki tudja, miért, összegabalyodott a csipogó hangjával, meg a fiuk kihangosított, puha és mély szívverésével, tadamtadamtadadammm, egészen abszurd szimfónia. Talán csak álom…
Más dolgokkal kapcsolatban is előfordult Péterrel ilyesmi, hogy nem volt benne biztos, valójában megtörtént-e, vagy csak álom volt az egész, egészen apró hülye dolgokkal is, mondjuk, hogy kiteregette-e a ruhákat, de a mai napig nem tudta például eldönteni azt sem, hogy tizenegy évesen, azon az esőbe fulladt napon, amikor a húga belezuhant abba a nyomorult kútba, valóban ő, Péter ugrott le az istálló tetejéről, vagy Ilona és Ernő szedték le onnan, és azok a csupa kék és sötétlila nyomok a testén meg a repedések a csontjaiban a zuhanástól vagy az anyja és a nevelőapja kezétől származtak-e. Egyszer egyiket hitte álomnak, máskor a másikat.