Salátára olvastam Robert Capa Kissé elmosódva című életrajzi könyvét, ahogy Anna Politkovszkaja Orosz naplóját is, és kétszer is megnéztem az amerikai riporter, James Foley munkásságáról szóló filmet, akinek lefejezését az ISIS videóra vette, és nyilvánosságra hozta az interneten. Nemrég pedig a legendás Marie Colvinról néztem meg a Személyes háború című alkotást.

Mindig érdekelt, mik lehetnek azok a belső motivációk, amelyek elvisznek egy újságírót odáig, hogy olyan döntést is meghozzon egy tudósításért, amelyről jól tudja, de legalábbis sejti, hogy az életébe  kerülhet.

A Riporterek Határok Nélkül (RSF) 2019-es jelentése szerint tavaly 49 újságíró halt meg, amely a haláleseteket nézve a legalacsonyabb szám az elmúlt 16 évben. A legtöbb áldozat a jemeni, szíriai, afganisztáni konfliktusok tudósításai során vesztette életét, és bár megnyugtató, hogy a számok csökkennek, az újságírás továbbra is veszélyes szakma – háborúk nélkül is. Hiszen akadnak olyan helyek a világban – és nem csak az olyan diktatórikus országokban, mint Kína – ahol elég csak kormánykritikusnak lenni, vagy a hatalmon lévő emberek számára nem tetsző igazságról írni, hogy veszélybe kerüljön az életünk. Gondoljunk csak a már fent említett Anna Politkovszkajára, az orosz független sajtó egyik utolsó bástyájának, a Novaja Gazetának az újságírójára, akit a saját lakása előtt lőttek le, csak mert nem tudták máshogy elhallgattatni. Oroszországban egyébként, ahol újságírás címén a kormánypropaganda visszaböfögése folyik, nem ritka, hogy újságírókat ölnek. Sőt, Vlagyimir Putyin vezetése alatt drasztikusan csökkent az országban a független sajtóorgánumok száma és Politkovszkaján kívül több újságírót is szó szerint kivégeztek.

Nem a fronton, nem egy fegyveres konfliktus közben ölték meg őket, hanem a saját papírforma szerint demokratikus országukban.

Máshol, ha nem is az életüket veszik el, de börtönbe zárják a nem kívánatos zsurnalisztákat, mint Törökországban, ahol  hozzávetőleg 165 újságírót börtönöztek be a 2016-os puccs óta, és a kormány hatalmas nyomás alatt tartja a török médiát. Fehéroroszországban, ahol jelenleg is nagy tüntetések folynak (ezekről részletesebben itt olvashatsz – a szerk.), az újságírókat vegzálják, korlátozzák munkájukban. Mexikóban pedig szó szerint szintén sorra halnak meg az újságírók, az RSF szerint ez a világ legveszélyesebb helye számukra. Szíria mellett.
Utóbbi helyen, pontosabban Homsz városában halt meg 2012-ben a híres haditudósító, Marie Colvin is, amikor a kormányerők tüzet nyitottak egy rögtönzött médiaközpontra. Kollégája, Rémi Ochlik is az áldozatok között volt, mindketten hónapok óta a polgárháborúba torkolló véres eseményekről tudósítottak. A huszonnyolc éves Ochlikot az egyik legtehetségesebb fiatal francia fotóriporternek tartották, több elismerést is elnyert képeivel, 2011-ben World Press Photo-díjat is kapott líbiai sorozatáért. Az 56 évesen meghalt amerikai újságíró, Marie Colvin pedig a brit Sunday Timesnak dolgozott. Az HBO-n is elérhető Személyes háború című életrajzi filmjében azt mondta: „Ha háborús övezetből tudósítasz, megölhetnek, vagy másokat ölnek meg. És mindegy mennyire félsz, menned kell tovább, hogy végig dokumentáld a szenvedést.” 

Paul Conroy és Marie Colvin (Forrás Paul Conroy/IMDb)

„Ön arról híres, hogy kendőzetlenül őszinte, Mrs. Colvin”

Colvin 1956 januárjában New Yorkban született, és a Yale-en végzett, majd New Yorkban kezdte el az újságírói karrierjét. Először rendőrségi tudósítóként dolgozott az Egyesült Nemzetközi Sajtónál, a műszakja éjféltől reggel hatig tartott. 1984-ben már a cég párizsi irodájának lett a vezetője, ahonnan végül a brit Sunday Times-hoz ment riporternek, és ott is dolgozott a haláláig, először közel-keleti, majd külpolitikai tudósítóként. Elhivatott, kemény újságíró lett belőle, 1986-ban ő készíthetett elsőként interjút Moammer Kadhafival az úgynevezett Operation El Dorado Canyon művelet után. Ez volt a Tripoli és Bengázi ellen indított, híresen hírhedt amerikai támadás, amelyet megtorlásul intéztek az április 5-én Nyugat-Berlinben elkövetett bombamerényletért, amelyért az USA a líbiai vezetőt tette felelőssé. De nem ez volt az egyetlen nagy dobása, Colvin karrierje során gyakorlatilag az összes háborús zónát megjárta.
Ismert volt róla, hogy a legkeményebb helyzetekből sem hátrál ki, ha az a tét, hogy valami olyanról írjon, amiről mások – rendszerint az országok vezetői – nem akarták, hogy a világ tudomást szerezzen. Olyan helyekről és olyan eseményekről tudósított, ahonnan csak kevesen mertek: a csecsenföldi, koszovói, Sierra Leone-i, zimbabwei, Srí Lanka-i és a kelet-timori konfliktusokról. A nagy számok törvénye szerint munkája során többször megsérült, először Ciszjordániában, amikor egy kő áttörte az autójának szélvédőjét, és betörte az orrát. Tíz évvel később pedig – 2001. április 16-án –  elveszítette a fél szemét, amikor a Srí Lanka-i polgárháborúról adott riportot.

Marie Colvin (Forrás: mariecolvincenter.org)

Épp áthaladtak a Tamil Eelam Felszabadító Tigrisei (LTTE) által ellenőrzött területről a kormány által ellenőrzött zónába, amikor gránáttámadás érte. Nem védte meg a Press felirat, hiába kiabálta: „Újságíró vagyok! Újságíró vagyok. Amerikai!”. Később Colvin a történteket a Srí Lanka-i kormány szándékos gyilkossági kísérletének tartotta, és ennek a véleményének több interjújában is hangot adott. Sebesülése után nemcsak a fél szemét veszítette el, de az átéltek hatására komoly poszttraumás stressz szindrómában (PTSD) is szenvedett, amelyből nem nagyon tudott kilábalni. Egy orvos, aki diagnosztizálta, azt mondta neki „Több háborút láttál, mint egy katona”
A nő magányos és sikertelen küzdelme az előbukkanó, valóságosnak tűnő emlékbetörésekkel, rémálmokkal jól mutatja, hogy sok helyen a mai napig nem foglalkoznak az olyan újságírók mentálhigiénéjével, akik veszélyes helyszíneken járnak, vagy érzelmileg megterhelő témákról írnak. Colvinnak  nem csak a PTSD-vel, de annak szövődményével, az alkoholizmussal is meg kellett küzdenie. Köztudott volt róla, hogy munkáján kívül alkohollal csillapítja az elméjét és az érzéseit, volt, hogy egész napokra eltűnt, saját bevallása szerint ilyenkor egy fekete lyuk nyelte el. Halála után több újságíró belső nyomozást követelt az újságjánál, felelősöket keresve, akik visszaküldték terepre. A Vanity Fair cikke szerint sokan úgy vélték, egy PTSD-ben szenvedő médiamunkást nem lett volna szabad újra háborús övezetbe küldeni. „Boszniáról vannak rémálmaim. A szerb katonák levágott fejekkel pózoltak. Roppant elégedettek voltak magukkal. A mai napig álmodom ezzel”– mondta a filmben Marie Colvin második férje, Juan Carlos Gumucio, aki szintén újságíróként dolgozott, és számos háborús térséget megjárt. Bejrútban a libanoni polgárháború alatt ismerkedtek meg, és később a férje is súlyos depresszióval és az alkoholizmussal küzdött, majd 2002. februárjában, Bolíviában öngyilkosságot követett el. Colvinnal időközben elváltak, és bár a nő nagyon szeretett volna gyereket, végül két vetélés után soha nem adatott meg neki. Másodszor is megházasodott, összejött az első férjével Patrick Bishoppal, akivel aztán ez a próbálkozásuk is zátonyra futott. 

„Az igazságot kell megtalálnod”

– mondta egy fiatal kolléganőjének Colvin, és ezt ő úgy értette, bármi áron. A veteránnak számító újságíró a Sri Lanka-i eset után visszatért a munkájához, fekete, kalózokat idéző szemfedője a védjegyévé vált (ahogy folyamatos dohányzása is), és egyre keményebb helyzeteknek tette ki magát, többször megszegve haditudósítókra vonatkozó szabályokat. Nem tűrte, ha korlátozták a munkájában, így számos alkalommal elhagyta a számukra kijelölt biztonságos zónát, vagy az egységet, amellyel együtt kellett volna maradnia. Fallúdzsába például önkényesen indult el fotós kollégájával, hogy ott legyen, amikor felfednek egy tömegsírt. Az ellenőrző ponton, ahol Szaddám katonái álltak, a fitneszbérletét mutogatva egészségügyi dolgozónak adta ki magát. Amikor pedig Líbia északkeleti részén lévő Miszrátából tudósított, ahol épp a legvadabb harcok zajlottak (két újságíró meghalt, és további hat megsérült), az utolsó újságíró volt, aki végül ott maradt, Paul Conroy fotós társával, annak ellenére, hogy a sofőrjüket is meggyilkolták. Kelet-Timorban 1500 nő és gyermek mondhatott nekik köszönetet, mert makacsságával megmentette őket az indonéz katonai erők markából. Szokásához híven nem volt hajlandó elhagyni a veszélyes helyzetet, nem hagyta őket magukra, hanem végig az ENSZ-erőkkel maradt, és közben is folyamatosan tudósította a médiát a fejleményekről. Végül négy nap után evakuálták őt is, ahogy a civileket is. Közismert tény róla az is, hogy 2012 februárjában illegálisan, egy motorbiciklivel lépte át a szíriai határt, ahol már javában tartottak a később polgárháborúba torkolló fegyveres események. Munkásságának végső állomásán, Homszban is azok az újságírók között volt, akik az utolsó pillanatig maradtak.
,,Úgy vélem, a túlélésemről szóló tudósítások eltúlzottak” – utalt utolsó üzenetében, amelyet egy zárt Facebook csoportba tett közzé, Mark Twain szállóigévé vált mondatára: “A halálomról szóló jelentések eltúlzottak.”

„Baba Amrban. Hányingerkeltő, nem értem, hogyan maradhat tétlen a világ, pedig erőt kéne vennem magamon. Ma láttam, ahogy meghal egy csecsemő. Repeszgránát, az orvosok semmit sem tehettek. A kis hasa fel-le járt, aztán egyszer csak megállt. Tehetetlennek érzem magam. És fázom! Továbbra is megpróbálom kijuttatni a híreket.”

Az idézet abban a Daily Mail cikkben olvasható, amelyet egy barátja, Ian Birrell írt róla. Ő úgy fogalmazott, valahogy szimbolikus, hogy Colvin annyi golyót elkerült az életében, és végül a pokolban, azaz Homsban érte a vég.

„Láttam a halott gyerekeket, hogy neked ne kelljen”

Utolsó tudósítását február 21-én küldte el a BBC, a CNN és az ITN News számára, egy műholdas telefon segítségével. Valószínűleg ez okozta a halálát is, hiszen így könnyen be tudták mérni, hol tartózkodhatnak azok az újságírók, akik épp leleplezik a rezsim hazugságait. Bejelentkezésében ugyanis kijelentette, hogy hazugság az, hogy a kormányerők csak terroristákat támadnak, mivel a szíriai hadsereg folyamatosan lövi Homsz lakosságát is.

A kormányzati hadsereg által lebombázott Homsz 2012. március 7. (Fotó: GENERAL COMMITTTEE OF THE SYRIAN / AFP)

Colvin munkásságával beteljesítette azt, amit fiatal egyetemistaként kitűzött célul a Yale-en. Az NPR cikkében azt írják, hogy John Hersey, az egyik legismertebb amerikai újságíró (ő írta a Hirosima című könyvet – a szerk.) órája után azt mondta a legjobb barátjának:

„Ezt akarom megtenni. Szeretném elmondani az igazán nagy történeteket az emberek, a háború áldozatainak történetein keresztül.”

Így is tett, és mindent alárendelt a céljának: az életét is kockáztatva meg akarta mutatni a világnak, hogy egyes helyeken következmények nélkül kínozzák, ölik a civil lakosságot, hogy a korrupt, diktatórikus rendszerek vezetői a saját népüket gyilkolják. Azoknak adott hangot, akiket a leginkább el akartak hallgattatni, és akiket leginkább elfelejtett a nyugat: anyák, akiknek a gyermekeik a kezükben haltak meg, feleségek, akiknek férjeiket tömegsírba lőtték, civilek, akik semmiről sem tehettek, és mégis a legtöbbet szenvedtek a háborúk, a fegyveres konfliktusok alatt.
A Daily Mail hosszabb cikkében azt írja Colvinról, hogy komplex személyiség volt, kemény de gondoskodó, segítőkész a fiatalabb kollégákkal, és barátságos a riválisaival. Vakmerőként és öntörvényűként élt, a szakmában jól ismert történet róla az, amikor a Sunday Times szerkesztőségében betiltották a dohányzást, ő pedig tüntetőlegesen három doboz cigarettával huppant le az asztalához. Nyilván senki sem mert vele vitatkozni. Ahogy akkor sem, amikor azt követelte, hogy fizessék ki neki a Timorban ellopott drága, szexi fehérneműit, ilyeneket hordott ugyanis a legdurvább helyeken. Később azt nyilatkozta a Vogue-nak, hogy ezek a tárgyak nélkülözhetetlenek egy háborús övezetben lévő nő számára. A róla készült filmben pedig azt mondja kollégájának, amikor az meglát rajta egy csipkés darabot, hogy mit van úgy meglepődve, nem akarja, hogy csúnya fehérneműben találják meg a hulláját.

Sokan úgy vélik, hogy Colvin kilépett az újságíró szerepéből, hogy fanatikus volt, aki jól tudta, döntésének mi lehet az ára. Hogy hiába halt meg, hiszen a tudósítása után, amiben elmondta, hogyan ölik halomra a szír lakosságot Holmszban, (28 000 embert), semmi sem történt. Senki sem akadályozta meg, hogy a civilek értelmetlen gyilkolása folytatódjon Aleppóban, Palmürában és aztán Hamában, hogy további ötszázezer szír ember haljon meg értelmetlenül. Szörnyű, méltatlan, és mondhatnánk, hogy hiábavaló, ugyanakkor bőven akadtak olyan tudósítások, amelyek Colvin bátorsága nélkül nem születtek volna meg, és általuk nem menekültek volna meg emberek tömegei. 

A közcímek a Személyes háború címből valók, amely Marie Brenner Vanity Fair-ben megjelent, Marie Colvin személyes háborúja című cikke alapján készült.

(Kiemelt kép: Sunday Times/Afp, Twitter)

Ha úgy érzed, az itt felvetett gondolatok közül néhány, vagy akár több is megszólított, gyere beszélgetni a Nők Lapja Szövegelő csoportjába!