A férfi, aki mesél, különös figura. Különös, de közben bármelyik nő férje, fia, apja is lehetne. Élhetne nagyvárosban és kicsiben, faluban, tanyán, lehetne szőke, barna, vörös, esetleg ősz, alakra mondhatnám karcsúnak, izmosnak, pocakosnak, ami pedig a korát illeti, besorolhatnám harminc és hatvan közé bárhova. Mindegy is, Ottó olyan, amilyen, és él, ahol él. Ám azt, hogy egy csendes gyilkos áldozata-e, vagy egy nagy balek, döntse el mindenki maga.
Az első levél szokatlan volt, ezért a kukában landolt. Nem, nem volt trágár vagy durva. Azt sem tudtam, nő, avagy férfi-e a küldője, mert csupán annyi állt benne: „Találkoznunk kell!!!” Így, három felkiáltójellel és egy telefonszámmal, aláírás nélkül. Az ember – mert az újságíró is az – nem gondol rosszra, de nem is pötyögi be a számot azonnal, mert azt tartja, ha fontos az illetőnek, megnyílik az ajka, bőbeszédűbbé válik, és kibújik a névtelenségből.
És így történt. Néhány héttel később Ottó írt, hosszan és olyan kétségbeeséssel, amilyet ritkán olvas az ember. „A kilátástalanság, az aggódás, a félelem, a szorongás megtört, meggyötört. Olyan vagyok, mint egy csiga, akinek a házára lépnek, összeroppan, és kénytelen kibújni. Elmondom a történetem, döntöttem, kibújok a csigaházból, mert biztos vagyok benne, nem én vagyok az egyetlen férfi, akit úgy bántanak, hogy egy ujjal sem érnek hozzá.”
