Ha azt mondjuk, művészvilág, bizonyára nem a nők elnyomása jut róla először eszünkbe. Pedig – noha mutatkozott egy kis fejlődés az elmúlt években – ez még mindig túlnyomóan férfiak, természetesen fehér férfiak uralta terep. Egy tavaly készült tanulmány szám szerint és grafikonokkal megtámogatva mutatta meg, hogy mennyire így van: például a világ aukcióin elköltött pénzeknek 2%-át költötték csak az elmúlt tíz évben női alkotók munkájára. Ha pedig elárulom, hogy ennek az összegnek is a 40.7%-a a top 5 női művész munkáira folyt be, még inkább árulkodó az ordító egyenlőtlenség. (Az pedig még tovább árnyalja a képet, hogy a nők által készített műalkotásért kifizetett összeg 25%-át egyébként Kuszama Jajoi munkáiért fizették ki.)
Az, hogy a női alkotók mennyire alul vannak reprezentálva a művészetekben, nem újdonság. Hiszen még a 20. század közepén is olyan emberi jogokért kellett küzdenünk, hogy szavazhassunk, nem csoda hát, hogy keveseknek volt alkalma és ideje arra, hogy művészileg kiteljesedjen, és ha esetleg meg is tette, még kevesebbeket ismertek el. Ha voltak is női alkotók – márpedig a késő reneszánsz óta voltak, méghozzá igen kivételes tehetséggel bírók, férfitársaik nem becsülték munkáikat. Akkoriban a lányok és nők kizárólag apjuk és férjük függésében éltek, véleményüket sem mondhatták el, nem hogy társadalomban betöltött szerepükön változtathattak volna, vagy éppen tehetségüknek szentelték volna életüket. Holott a nőkkel tele vannak a múzeumok.

Ha szóba kerül a művészet és a nők, mindenki múzsákra, aktokra, őrült szerelmekre gondol, a nő mindig csak mint test jelenik meg, a női alkotók néhány kivételtől eltekintve szóba sem kerülnek.

Ha festő, akkor Leonardo da Vinci, Picasso, Renoir, Botticelli és Rembrandt, és rajtuk kívül persze elképesztően sok kétségtelenül tehetséges férfi neve jut eszünkbe. Ha azt mondom, manierizmus, senki nem vágja rá, hogy Lavinia Fontana. Ha azt mondom, a barokk festészet mestere, azt mondod, Caravaggio, Rembrandt, El Greco, Rubens, esetleg Velázquez vagy Mányoki Ádám. Az avantgárdnál már talán felmerül Tamara de Lempicka neve is, esetleg Gerogia O’Keeffe-é, de nagyjából ennyi.
Férfiak munkáival vannak tele a világ múzeumai. Nyilván, hiszen ők festhettek és őket nem röhögték körbe miatta. 1989-ben a Guerilla Girls nevű feminista csoport nagyszabású akcióval hívta fel a figyelmet erre a példátlan egyenlőtlenségre, amikor feltették a kérdést: „A nőknek meztelennek kell lenniük, hogy bekerüljenek a Met. Múzeumba?” A provokatív kérdésből szitanyomat is készült, amivel egy időre megbolygatták nemcsak a művészeti világ, de a látogatók nyugalmát is. Amikor ez az akció történt, a Metben kiállított művészeknek csupán 5%-a volt nő, míg a múzeumban található meztelen testek 85%-a nők testét ábrázolta.

(Forrás: Guerilla Girls)

Éljen a nőművészet!

Pedig a feminista művészettörténet-írás már a ‘70-es években megszületett, Linda Nochlin művészettörténész 1971-ben azt kérdezte esszéjében az Art News hasábjain, hogy „Miért nincs egyetlen híres női művész sem?” A feminista művészettörténet-írás célja, hogy az elfeledett és hiányzó női életműveket feltárja és beillessze a művészettörténetbe, illetve kimutassa azokat a disszonáns elemeket, aminek hatására ezek a kiváló női alkotók marginalizálódtak. Mert a nőművészet létezett és létezik. Ez a nők által művelt művészeti tevékenység, amely a nők önreflexiójával, illetve a női identitás és a nők reprezentációjának kérdéseivel foglalkozik nem keverendő a pejoratív csengésű női művészettel, amely kifejezést a 19. században a műfajok hierarchiájában alacsonyabb rendűnek vélt, nők által művelt művészeti tevékenységre (pl. hímzés) alkalmazták. Nem azonos a feminista művészettel sem, amely történeti kategória, s amelyen többnyire programszerű, a patriarchális társadalom művészeti berendezkedésével szemben álló, a feminizmus ideológiáján alapuló művészet értendő. Nem köthető egyetlen stílushoz vagy műfajhoz sem, hiszen azok sokfélesége jellemzi.

Flavia Frigeri: Művész_nők

Ha átfogó képet szeretnénk kapni, rengeteg időt kell eltöltenünk az interneten, hogy a végtelen információmorzsából összerakjuk a női alkotókról szóló ismereteket, így még ha érdekli is az embert a téma, gyakran feladja, hiszen kinek van erre ideje, ugyebár. A minap kezembe került Flavia Frigeri művészettörténész és kurátor Művész_nők című könyve, amely több mint ötven kiemelkedő nőművész (festők és fotográfusok) életét és művészetét mutatja be, akik a 16. századtól napjainkig a legváltozatosabb művészeti ágakban tevékenykedtek. A válogatásban szerepelnek olyan egyértelmű és megkerülhetetlen (és szerencsére széles körben ismert és elismert) nevek, mint Georgia O’Keeffe, Louise Bourgeois, Cindy Sherman vagy Kuszama Jajoi, de olyan neveket is megismerhetünk belőle, akikről nagy eséllyel még sohasem hallottunk.

Végre egy könyv, ami alapján elindulhatsz!

A könyv Lavinia Fontana olasz manierista festővel indít, hiszen ő az első női festő, aki önálló karriert futott be. Őt Artemisia Gentileschi követi, aki a barokk legjelesebb női mestere, noha pályája nem indult könnyen. Gentileschi neves művész leánya volt, apja pedig Agostino Tassi festőhöz adta inasnak lányát. A mester azonban megerőszakolta Artemisiát, ami után a bíróság még őt vetette kínzás alá, megalázták és hírnevét is bemocskolták.

Artemisia Gentileschi (1593. július 8. – 1654. január 31) Zsuzsanna és a vének (Forrás: Wikipédia)

Artemisia művészetében a bibliai és mitológiai női alakok kerültek középpontba, egyik leghíresebb képe a Zsuzsanna és a vének, amely drámaian érzékelteti a nők és az elnyomó, kéjvágyó férfiak közötti egyenlőtlen kapcsolatot – képei tényleg elképesztőek, érdemes egy kört menni a Google-ban nevével. A Művész_nőkben ilyen és ehhez hasonló történetekkel találkozhatunk. Minden alkotótól csak egy-két munkát mutat meg a könyvecske, amelyet méretének köszönhetően egyébként bárhová magunkkal vihetünk. Olyan, mint egy mágikus kulcs; kicsi, de ajtót nyit egy varázslatos világra, a nőművészet mellőzött, pedig elképesztően érdekes és értékes világára. Végigveszi az úttörőket, akik 1550 és 1580 között születtek, aztán jönnek az avantgárd mesterei, majd az 1900-as évek elején születettek, és így tovább. A könyv végén kronológia és kislexikon is segít az eligazodásban, és így együtt tényleg remek mankót nyújtanak ahhoz, ha az ember akár felszínesen, akár mélyebbre merülve szeretne megmártózni a művészettörténet korábban elfeledett alkotóinak munkáiban.

(Kiemelt kép: Több mint 80 mű került kiállításra a torinói „Tamara De Lempicka” kiállításon. Tamara de Lempicka (1898. május 16. – 1980. március 18.) lengyel Art Deco festő volt. 2015.március 18. Fotó: Elena Aquila/Pacific Press/LightRocket via Getty Images)

Ha tetszett a cikk, regisztrálj, hogy hozzáférj az előfizetői tartalmainkhoz is!