Pár évvel ezelőtt egy rádió előcsarnokában találkoztunk, riportra hozta fel az édesapja Bajáról. Tavaly egy uszoda melletti kis szállóban, lévén, hogy ott laktak, most ragyogó, tágas rózsadombi  irodájába invitált. Először szakadt farmerban volt, aztán márkás melegítőben, most harsány  halásznadrágban. Akkor éppen magányos, majd menyasszony, most feleség…

Szinte minden megváltozott körülöttem! Ezt átélni nem volt egyszerű!

Csodálom is, hogy nem zavarodott meg ebben! Ilyen hihetetlen karriert…

Engem nagyon szórakoztat. Mintha valami filmet néznék, ami rólam szól, én lennék a főszereplője. Mindig bennem volt az igény a kalandra, izgatott a változás, de hogy így egybeessék minden! És mindig jobb lett, jobb és jobb… Közben pedig, talán nagyképűen hangzik, de szerintem én is jobb lettem…

Mit ért ezen? Mitől jobb?

Nyitottabb vagyok. Többet értek a világból. Jobban merem és tudom vállalni önmagamat.  Nagyobb harmóniában élek. Ugyanakkor meg az is igaz, hogy nem minden szempontból lettem jobb. Például azt vettem észre, hogy kicsivel önzőbb is vagyok…

…azaz?

Magamra kicsit jobban odafigyelek, és nincs mindig kellő energiám másokra is. Vannak, akik megértik ezt és elfogadják, de vannak, akik neheztelnek azért, hogy nem tudok velük például  hosszasan locsogni. Azt hiszik, hogy nagyképű lettem, holott vagy edzek, vagy pihenek, vagy versenyzek. Anyukámékkal is sokszor napokig nem beszélek, vagy csak odaszólok, hogy minden rendben van-e, és ők ezt teljesen elfogadják. Nem tesznek szemrehányást, hogy tegnap miért nem jelentkeztem. Például az is érdekes, hogy miként rendeződnek át az emberi kapcsolatok egy karrier közben. Mik a nyereségek, és mik a veszteségek… Szerencsére akik fontosak és értenek, és valóban szeretnek, azok megmaradtak…

A ház előtt ott az autója, és rá van írva, hogy Iron Lady és Hosszú Katinka…

Ez egy vicces történet. Talán valamelyik kínai újság nevezett először iron ladynek, aztán ezt mind többen átvették. Először nem is tudtam ezt hova tenni, nem is tetszett, majd amikor a sajtóban már rendre így írtak rólam, kezdtem megszokni, elfogadni, és rájönni, hogy előnye is van ám az „Iron Lady”-ségnek. Véd is. Nagyszerűen el lehet mögé bújni!

De van az ön lényének egy ilyen rétege is. A határozott, céljaitól eltéríthetetlen Iron Lady. És persze van egy másik is: a kedves, helyes Hosszú Katinka…

…sőt, most lehet, hogy csúnyát mondok, de ezt meg is tanultam kihasználni. Ha bántanak, akkor azt úgy tekintem, hogy az Iron Ladynek szól. Elbújok mögé, és nekem akkor az nem fáj. Róla pedig lepereg, hogy vadidegenek miket hordanak össze. Közben Katinka köszöni szépen, jól van, és végzi a dolgát. Élvezi az életet, de adott esetben egy rossz pillantástól elsírja magát.

És Ironka és Katinka hogy vannak egymással?

Húha! Ez változó. Reggelente például, fél öt táján Katinka bizony szeretne a másik oldalára fordulni, és édesdeden aludni tovább, de jön az a szipirtyó Iron Lady, és kiparancsolja az ágyból.

…elég kíméletlen zsarnok lehet ez az Iron…

Az biztos, hogy nem kímél, nincs nála protekció, engedmény. Iszonyú dühös tudok lenni magamra, ha valamit nem tudok olyan szinten megcsinálni, mint elterveztem. Nincs mentség,  hogy fájt a kezem vagy a lábam, nem enyhülök. Nyilván azért fájt, mert valamit rosszul csináltam, nem figyeltem eléggé! Ilyenkor bűntudatom lesz, és nem békülök magammal. Ha  tizet kellene guggoljak, és nyolcnál úgy döntök, hogy ennyi is elég volt, az úgyszintén besorolódik a léhaság bűnei közé… Nem tettem meg mindent, és ez nem megbocsátható!

Azt tudja, hogy ebben nem biztos, hogy igaza van? Az ön szintjén már nem feltétlenül a maximális, hanem inkább az optimális munkamennyiség vezet célra…

Na jó, ebben meghátrál az Iron Lady, és Katinka elismeri, hogy igaza van…

Gyönyörű kezei vannak! Varázslatos ujjai. Miért nem lett zenész?

Sokáig fuvoláztam. Mondták a tanáraim is, hogy inkább zongoráznom kellene, de nekünk otthon nem volt zongoránk, és nem szerettem volna az iskola és az uszoda mellett még gyakorolni is járni. Suli után mindig a nagyapámhoz mentem, a szomszédok már tudták is, hogy most egy keservesebb időszak következik, mert Katinka gyakorolni fog, és akkor rázendítettem. Tetszett maga a hangszer is, és szerintem, néha belesandítottam a tükörbe, jól is passzoltunk egymáshoz. A baj az volt, hogy én csak azt szerettem játszani, amit szépen tudtam, és ezt a környezetemben már mindenki nagyon unta. Amikor pedig meg akarták mondani, hogy miket játsszak, elment a kedvem az egésztől. Valószínűleg már akkor is önfejű lehettem, és nem  szerettem, ha előírják, hogy mit csináljak. Ha korlátoznak. Énekeltem kórusban is, csak szóltak,  hogy ne üvöltsek annyira. Fogjam vissza magam! Akkor meg minek? Ma már megvallhatom, hogy szerintem elég pocsék hangom lehet, mégis, ha már dalolok, akkor szeretek tele torokból, tele lélekkel… Fontos a szabadságom!

Ugyanakkor meg van egy komoly cége, vannak munkatársai, akik iránt felelősséggel  tartozik. Korábban lehetett illúziója, hogy bármikor abbahagyhatja, ha nincs kedve, most  viszont egzisztenciák is függenek öntől. Hol az a fenenagy szabadság?

Meg is ijedtem tőle először! Hogy innentől nem csupán magamért vagyok felelős. Szerintem ekkor lettem valójából felnőtt. Huszonhat évesen ideje is volt. Mint az életben annyi mindenbe, ebbe is bele kellett vágjak.

Katinka, nekem főként nem is a sikerei, eredményei imponálnak annyira, hanem az a képessége, hogy így tudja élvezni az életét, ennyire tud hinni magában meg abban, amit  csinál.

Én valóban élvezem azt is, hogy interjúkat készítenek velem, hogy a Facebookra kitehetem a  képeinket, hogy úton vagyok folyton, hogy viták folynak körülöttem. Néha megkérdezik, nem nehéz-e ettől az életem. Ettől? Hát ettől igazán nem! Biztos emlékszik rá, hogy 2013-ban a  világbajnokság előtt még nagyon sokat kételkedtek abban, sikerül-e az együttműködésünk  Shane-nel. Más dolog a szerelem és más az úszás, ki hallott még ilyet?! Azóta folyamatosan  bizonyítjuk, hogy a kettő nagyon jól kiegészítheti egymást. Ez tény. Ezek az eredmények valóban eredmények, a sikerek valóban sikerek, a győzelmek valóban győzelmek. Ma már nincs mit  bizonyítani. Nincs rajtam semmi teher, hogy nekem muszáj nyernem, muszáj igazoljam a  munkát. Ha elsőnek csapok be a célba, akkor az nagyon jó, de ha éppenséggel valakinek jobban sikerül, és becsúszik előttem, az sem jelent tragédiát. Így könnyebb úszni, versenyezni, akár élni. Ez adja a szabadságomat. Nem létkérdés!

Persze, csak ezt könnyebb annak a tudatában állítani, hogy köztudott, versenyenként  hány ezer dollárt keres, persze teljesen megérdemelten.

Nyilván könnyű mondani, de higgye el, annyira nem meghatározó ez az életünkben! Nekem az a lényeg, hogy megtaláltam Shane-t. Ő már önmagában is ajándék számomra. Vele egy dobozban is ellennék, csak legyen akkora a doboz, hogy mindketten beleférjünk!

Nem mindegy, hogy miből van az a doboz!

Ebből a szempontból mindegy! Szerintem vagyok elég ügyes ahhoz, hogy abból otthont varázsoljak.

Minden helyzetben meglátja a kiutat.

Szerintem az úszás formált ilyenné… Az úszás közben, úszás által gyűjtött tapasztalatok. Mindig figyeltem, mindig meg akartam élni a sikereket, a kudarcokat is. Ez kellően felvértezett. Ezért is  tűnhettem olykor vakmerőnek. Kisgimnazista voltam Baján, és sokan rémülten kérdezték, hogy  hova fogom beadni a felvételi kérelmemet, én pedig mondtam, hogy én úgyis Amerikába  megyek  egyetemre. Nem voltam én se akkora úszó, se akkora koponya, hogy biztosra   vehettem volna, hogy lehetőségem nyílik majd erre, mégis biztos voltam benne. Nyilván  ennyiben szerencsés alkat is vagyok, mert nem voltak soha szorongásaim. Soha nem féltem az anyagi problémáktól. Hogy vajon miből fogok megélni? Ha gáz lenne, akkor majd annyit fogok  dolgozni, hogy ne legyen gáz. Ha kell, akkor éjjel-nappal, ha kell fizikai munkát vállalva, de  megteremtem majd azt, amire szükségem van.

Élvezi, hogy jómódban élhet?

Nem vagyok nagyon költekező. Inkább gyűjteni próbálok, próbálunk, hogy majd a  gyerekeinknek minden biztosítva legyen. Világlátás, utazás, tanulás.

Most, amikor a lábai előtt hever a világ, arra gondol, hogy a gyerekeknek majd mire futja?

Igen. Nem dobálom a pénzt, megbecsülöm. Nekem magától nem jött semmi, minden fillérért  megdolgoztam.

Az étlapon megnézi az árakat is a rendelésnél?

A bélszínek a gyengéim, azok pedig nem a legolcsóbbak. Eredendően úgy vagyok ezzel, hogyha olyan minőséget is kapok az árért, ami miatt úgy érzem, „na, ez ennyiért is megéri”, akkor nagyvonalúbb vagyok, és nem sajnálom. De csak az értelmetlen luxus miatt nem szeretek pénzt kidobni. Arra sajnálom. Persze ez nem jelenti azt, hogy bizonyos dolgok esetében ne engednék meg némi könnyelműséget…

És mik ezek a dolgok, ha kérdezhetem?

Például a cipők. Azok a gyengéim. Főleg a sportcipők… Pedig a kétszázadik pár után elhatároztam, hogy kicsit visszafogom magamat…

És mindehhez hogyan viszonyul a férj?

Ő is szereti a cipőket. Van, hogy beszabadulunk egy sportcipő-kereskedésbe, és órák múlva ott állunk egymás mögött a sorban, hatalmas pakkokkal.

Azt hiszem, hogy úszásban a legritkábban lesz jóban edző és tanítvány. Szegény úszó többnyire kiköpi a tüdejét a vízben, és ha kinéz, lát a parton egy nagydarab pacákot, aki csak ott áll, sípol, és időnként jól leteremti, hogy miért lubickol…

Engem nem tartottak akkora tehetségnek odahaza Baján, akiből ki akarták volna préselni az  eredményt. És tizennyolc éves koromig egy élettől és környezetemtől elkényeztetett kislány voltam. Nem is mértem fel, hogy mekkora kaland innen nekivágni Amerikának. Akkor zúdult egyszerre minden a nyakamba. Nem ébresztett reggel az apukám, nem főzött az anyukám ebédet, nekem kellett intézni mindent a biztosítástól a vacsoravásárláson át az adózásig. Senkire nem számíthattam, mindent egyedül nekem kellett megcsinálnom, emellett angolul  kellett hallgassak egyetemi előadásokat, és keményen edzeni az ösztöndíjamért. De szerencsére kalandként éltem meg az egészet. A kicsit zárt Baja után egyszeriben megnyílt a világ előttem. Fantasztikus hatások értek ott Los Angelesben. A csoportomban volt ausztrál, brazil, egyiptomi, lengyel, francia, német lány, és persze az ország minden tájáról jött amerikai. Őket figyelni, velük együtt lenni már önmagában is hatalmas tanulás volt. Ráadásul ekkor fedeztük fel egymást Shane-nel, kerültünk kapcsolatba, bontakozott ki a szerelmünk, lett edzőm, férjem, társam az életben, úszásban.

Gondolnak arra, hogy mi lesz, ha nem lesz úszás?

Nem fogunk tengeni-lengeni egymás mellett. Most sem klasszikus edző-versenyző viszony a mienk. Inkább vagyunk csapattársak. Ő a parton is úszik, én a vízben is figyelem magam, aztán összesítjük, megbeszéljük a tapasztalatainkat.

És ha ösztökélnie kell önt? Esetleg jól ledorongolnia?

Akkor kérdez. Biztos, hogy nem lazsáltál az elején? Biztos, hogy mindent kiadtál a harmadik száz méteren? Ezek sokkal kegyetlenebbek, mint ha ordítana velem. Azzal szemben durcáskodhatnék, így viszont csak el tudom szégyellni magamat. Tehát, ha véget ér az úszókarrierem, akkor ott lesz majd a család, és ott lesz közös nagy álmunk, az Iron Nation, amit szívügyünknek érzünk. Tudom, hogy az országban ezernyi hasonló, sőt nálam sokkal tehetségesebb lány és fi ú él anélkül, hogy tisztában lenne képességeivel, lehetőségeivel, hogy kellően ösztökélve legyen, lássa, tudja, hogy mit is kell tennie ahhoz, hogy a képességeit kibontakoztassa, hogy jó sportoló vagy akár csupán harmonikus, egészséges ember legyen. Úgy érzem, hogy tudnék akár szervezéssel, akár tanáccsal vagy személyes példával segíteni, hogy sokan mások is elinduljanak ezen az úton.

Szokott álmodni?

Sokszor úszom a levegőben. Járom a várost, tekergek az utcán, a házak között, csak éppen a levegőben hasítok nagy sebességgel.

A boltban előreengedik, ha sorban áll?

Volt már… Megköszöntem, de tisztában vagyok azzal, hogy ez csak egy kedves gesztus volt a  sorban állók részéről. Tudom, hogy ez nem jár nekem, az én helyem a sor végén van.

Ha nincs úszás, mit gondol, mit sportolna?

Kosárlabdáznék! Úszni csak mezítláb lehet, ott viszont olyan szuper cipők vannak!

Az interjú eredetileg a 2015/34. Nők Lapjában jelent meg.

Szöveg: Szegő András

Fotó: Kovács Szilvia

Stylist: Fogt Linda
Smink: Titkos Bernadett
Haj: Vörös Zsuzsa
Ruha: Navona
Karkötők: Swarovski