A második világháború a civilek szenvedését tekintve messze az egyik legkegyetlenebb pontja volt a világtörténelemnek, és még a pusztítást követő évek is óriási nélkülözésekkel jártak. Viola Ardone nápolyi írónő erről az időszakról írt könyvet. A nyomorról, a nélkülözésről, a jövőtlenségről, és egy nehéz, sok kérdést felvető, ugyanakkor alapvetően mégis jó történetről: arról, amikor Olaszországban, a háborúk után szegény gyerekeket fogadtak be észak-olasz családok.
A szerző figyelmét egy rövid dokumentumfilm hívta fel a történtekre néhány éve. Kutatni kezdett, hogy megértse, miként zajlottak a gyermekvonatos események, de nem sok embert talált, aki szívesen beszélt volna róluk, annak ellenére sem, hogy sokan ismerték a sztorit.

Mint ahogy sok történelmi trauma esetében, itt is elmaradt a kollektív feldolgozás. 

Ezért is fontos, hogy Viola Ardone megírta a Gyermekvonat című művét, amely nemcsak a 2018-as frankfurti könyvvásár szenzációja volt, de később 25 nyelvre le is fordították.

Viola Ardone Gyerekvonat című könyve a magyar és az olasz kiadásban. (Forrás: Athenaeum Kiadó)

A valós események alapján készült történet egy olyan időszakról szól, amikor ugyan sikerült Mussolinit és a fasisztákat legyőzni, ám a háború nyomorba döntötte a déli országrészt. Ekkoriban történt az, hogy a hatalomra kerülő Olasz Kommunista Párt és a Nőszövetség 1946–1952 között a déli gyerekeket az északi országrészbe vonatoztatta, hogy néhány hónapig jobb körülmények között élhessenek. Az északiak nápolyi gyerekek százait látták vendégül, etették, ruházták, taníttatták őket. Ardone könyve ezekről az olasz gyermekvonatokról és a rajtuk utazókról szól, a főszereplője pedig Amerigo Speranza, az alig nyolcéves kisfiú, akit az édesanyja a többi nápolyi gyerekkel együtt útnak indított Modenába. A írónő mesterien jeleníti meg az indulás pillanatainak érzelmi kavalkádját: „Megfogom anyám, Antonietta kezét, és mikor felé fordulok, látom, hogy furcsa színű a szeme, olyan, mint a németek egyenruhája, akik ennivalókért járták a sikátorokat.

„Akkor széttárom a karom, mint az a karmester, akit egyszer Carolinával láttunk, amikor belopóztunk a színházba, hogy megnézzük a zenekari próbát, és anyám hasához préselem az arcomat. Meglepődik, mert mi nem szoktuk ölelgetni egymást. Nem tart sokáig.”

Ardone átérezhetővé teszi a szülők döntésének mázsás súlyát, és a nyomor szülte kiszolgáltatottságot. A fájdalmat, amikor egy anya nem tudja táplálni a gyermekét, és emiatt idegenekre kell bíznia annak ellenére, hogy a háború borzalmai bizalmatlanná tették. Érthető, hogy a szülők rettegtek attól, hogy a jól csengő ígéret csak hazugság, és a gyerekeket a messzi Oroszországba viszik, ahonnan sose fognak visszakerülni hozzájuk, és csak az isten tudja, hogy mi minden történik majd velük a távolban. 

Hiába a siker, tanítani akar

Viola Ardone 1974-ben, Nápolyban született, később bölcsészdiplomát szerzett. Jelenleg olasz nyelv és irodalmat, valamint latint tanít Giuglianóban, egy Nápoly környéki város reálgimnáziumában. Gyerekkorában kezdett el írni, de csak akkor ragad tollat, ha van mondanivalója, és a sikerei ellenére sem adja fel a tanári pályáját. A Gyerekvonat a szerző harmadik regénye.

(Forrás: Viola Ardone/Twitter)

A könyvből a gyerekek belső vívódásait is megismerhetjük. Olyan elemi dolgok iránt vágyódnak, mint a mindennapi étkezés, a meleg ruha, vagy egy cipő, amiket az utazás ígér számukra. És amikért cserébe hátra kell hagyni a saját szüleiket, családjukat: „Meleg ragacsos könnyek gördülnek le az arcomon, belefolynak a számba, olyan sósak, hogy még a csokoládé ízének emlékét is elveszik. (…) Csak arra vágyom, hogy anyám hangját halljam: „Ameri, gyere haza szépen!” – fogalmazza meg gondolatait, érzéseit a könyv főszereplője.
Több ezer déli gyermekkel együtt végül Amerigo új életet kezd az befogadócsaládjánál, ahol életében először megtapasztalja, milyen gyerekként élni. Új otthonában nem a kenyérkeresés a fő feladata, nem kell az utcákat rónia, hogy valahogy pénzt, élelmet szerezzen. Iskolába járhat, sőt átmeneti apja még egy hegedűt is készít neki, amin gyakorolhat, nevelőanyjától pedig megtanulja, milyen az anyai ölelés, amit a saját édesanyjától nem kapott meg. Amerigo minél tovább él északon, annál messzibbnek tűnik számára a déli nyomor, függetlenül attól, hogy az édesanyja hiányzik neki. Az írónő arra az aspektusra helyezi a hangsúlyt, amivel nem feltétlenül számoltak a vonatút szervezői, a hosszabb távú következményekre:

Hogyan tudnak majd a gyerekek visszailleszkedni a nyomorúságos mindennapokba, miután megtapasztalták, milyen jobb módban élni? Miként lehet a kettészakadás lelki fájdalmát enyhíteni?

Amerigo sok száz társával együtt ráeszmél, hogy létezik másfajta élet is, mint amibe beleszületett, hogy tehetségével több is lehetne, mint kétkezi munkás, amire a szegénynegyed, a származása determinálja. Az írónő a kisfiú történetén keresztül rámutat arra, hogy a gyerekvonatok miként határozhatták meg generációk sorsát, és mennyi kérdés maradt kibeszéletlenül velük kapcsolatban. Merthogy a téma az olasz kormányok váltakozása során, és a kommunista párt népszerűségének gyengülésével, szép lassan a feledésbe merült, olyan kérdéskörré vált, amiről nem illik beszélni. A könyv éppen ezért egyfajta szelepként is funkcionált, ugyanis a megjelenést követően sorra érkeztek az íróhoz a megkeresések, egyre több emlék tört fel a múltból. Szerinte a hosszú hallgatás oka lehetett az is, hogy nem egyszerű egy olyan szolidaritásról beszélni, ami a kommunista párthoz köthető. Másfelől talán a szégyen is közrejátszott benne, sokan el akarták felejteni, nem akarták beismerni, hogy a nyomor arra kényszerítette őket, hogy végül vonatra rakják a gyerekeiket, vagy éppenséggel a gyerekek szégyellték, hogy elhagyták a nélkülöző családjukat.

„A Déli gyerekek vagyunk. Emilia népének szolidaritása és szeretete megmutatja, hogy nincs észak és dél, csak Olaszország van.” (Forrás: La Gazetta di San Severo)

És valóban: általános igazság, hogy a szegénység stigmatizál, mindig bélyegnek élik meg azok, akik elszenvedik. Pedig ennek nagyon nem így kellene lennie.

Nem olasz sajátosság

A nélkülözésben élő gyermekek ilyen jellegű megsegítése valójában már az első világháborúban is létezett. Magyarországon 1920. február 8-án indult útjára az első „gyermekmentő” vonat, amely a világháború után nyomorba süllyedt Magyarországról szállított nélkülöző gyerekeket Hollandiába. Olaszországban hasonló dolog történt, amikor a szövetségesek inváziója, illetve a hazai mozgalom, az Ellenállás legyőzte a fasisztákat és Mussolinit. Elsőként Észak-Olaszországban alakultak partizánosztagok, és az akkori politikai irányzatok képviselői – kommunisták, szocialisták, kereszténydemokraták, akciópártiak – együtt tudtak működni, ráadásul a kommunisták megítélése kiemelkedően jó volt, mert korrekten viselkedtek a polgári lakossággal szemben. A háború után az olaszoknak dönteniük kellett: maradjon-e a monarchia? A népszavazás során, meglepő módon, az északnyugati területről származó Savoyai-házat, a szegény és elmaradott déli régiókban támogatták a legtöbben. Ettől függetlenül végül a köztársaság hívei győztek, ám a régi észak-dél ellentét nem tűnt el egyik pillanatról a másikra, sőt, a mai napig konfliktusok forrása. Mindemellett a háború utolsó éveiben dúló polgárháború is megosztotta a lakosságot. A békülés jegyében és érdekében nyújtottak kezet a „vörösök” a háború után a nyomorban tengődő délnek, és szolidaritásba vetett hittel szervezték a segélyutakat a háború legártatlanabb áldozatainak: a gyerekeknek. 

(Kiemelt képünk illusztráció: Nápolyi gyerekek játszanak egy halom törmeléken. 1955 körül. Fotó: Staff / Daily Mirror / Mirrorpix / Getty Images)

Ha úgy érzed, az itt felvetett gondolatok közül néhány, vagy akár több is megszólított, gyere beszélgetni a Nők Lapja Szövegelő csoportjába!