Ami a diákoknak június tizenötödike, az a szülőknek szeptember elseje; a többség gondolatban pezsgőt bont ezen a szép napon. Ne legyünk képmutatók; hihetetlenül felszabadító, amikor végre mindenki elmegy óvodába, iskolába, és a következő vakációig nem kell szabadsággal, táborokkal, felügyelettel sakkozni, délben kelő lusta kamaszokkal hadakozni. Ez az érzés most a szokásosnál is erősebb, hiszen június közepe helyett március óta zsonglőrködünk. Nem kell, hogy lelkiismeret-furdalásunk legyen, mert valami csoda folytán idén a gyerekek is várják, hogy végre elkezdődjön az iskola.
Egy ideje én is arról álmodozom, milyen lesz a folyamatos étkeztetést lecserélni néhány szendvicsre, az üvöltő rapzenét meg csendre, és előre tudom, mennyire élvezetes lesz úgy megírni egy cikket, hogy nem szakítanak félbe félóránként. Mindannyian vágyunk a jól megszokott rendre, miközben az agyunk hátsó felében ott motoszkál a félsz, hogy bármikor beüthet a ménkű, és egyik pillanatról a másikra újra karanténban találhatjuk magunkat. A bizonytalansággal nem könnyű megbirkózni. A kisgyerekes szülők aggódnak, ki fog otthon maradni az ovissal, hogyan kell megtanítani a kétjegyűvel való osztást, miképp tudják a munkájukat elvégezni az otthoni feladataik mellett. A vendéglátásban, idegenforgalomban, szórakoztatóiparban dolgozók azt sem tudják, lesz-e újra normális munkájuk. Ehhez képest nekem könnyű dolgom van, mert itthonról is tudok dolgozni, a gyerekeim pedig nagyok, képesek önállóan intézni a tanulást. De azért kérdések nálunk is akadnak. Mi lesz a nyolcadikos felvételivel? Mi lesz az érettségivel? Minket a következő tanévben mindkettő érint, ez már eleve komoly nyomást jelent, de a kiszámíthatatlanság növeli a stresszt. Szóba jöhetnek a külföldi egyetemek, vagy felejtsük el? Az egyik barátnőm egész nyáron azt mérlegelte, érdemes-e normális albérletet fizetni a fiának, ha várhatóan online oktatás lesz az egyetemen. És persze vannak ennél egyszerűbbnek tűnő problémák is, amelyek mégis fontosak az érintettek számára. Ilyen a keringő, amire az én lányom több mint tíz éve vár, a szalagavató, a ballagás, vagy a családi szülinapi buli, ahová az ország három különböző sarkából jönnének a nagyszülők, unokatestvérek.
Én arra jutottam, hogy először is ne csak gondolatban, hanem ténylegesen bontsuk ki azt a pezsgőt, mert megszolgáltuk. Aztán vegyünk egy nagy levegőt, és toljuk tovább a szekeret. Ésszel. Ne úgy, mintha mi sem történt volna, de ne is állandó rettegésben, a legrosszabbra készülve. Szülőként az a dolgunk, hogy biztos hátteret nyújtsunk és a stabilitást képviseljük ebben a bolond világban is. Sopánkodás és riogatás helyett próbáljuk meg az életünket a normális kerékvágásban tartani, a hídon meg majd átmegyünk, amikor odaérünk.

Ha úgy érzed, az itt felvetett gondolatok közül néhány, vagy akár több is megszólított, gyere beszélgetni a Nők Lapja Szövegelő csoportjába!