Mind sérültek vagyunk valahogyan. Ki úgy, hogy bánt, ki úgy, hogy hagyja, hogy bántsák. Ki végzetesebben, ki kevésbé, ki gyógyíthatóan, ki gyógyíthatatlanul. Van, aki öl a végén, és van, akit megölnek. De van-e mindig világos határ a kettő között? Egy házasság története, két szempontból – egyszer a nőéből, máskor a férfiéból. Két valóság, egy tető alatt.
Misi első születésnapján volt, hogy Léna utoljára engedett Misi édes, de egyre lanyhuló melle iránti akarnokságának, az utolsó este volt, hogy azt a pár, maradék cseppecske tejet Misi kiszívta a testéből.
Léna úgy érezte, véget ért egy nagy korszak, és emiatt egyszerre volt izgatott és szomorú. Tudta, hogy cseppenként, fokozatosan fog visszatérni belé az élet, és fokozatosan fog ráismerni újra önmagára. Már várta.
Ezt az új Lénát egy gyors vacsorával készültek megünnepelni Elzával.
Léna kirúzsozta a száját, csak egy leheletnyit, de mégis, és magas sarkú cipőt vett fel. Lassan két éve nem volt rajta magas sarkú cipő, és lassan egy éve nem volt ilyen végtelen – másfél órányi – szabadsága, Misi nélkül. A csípőjét kissé előrebillentve macskásan ment a Duna-part felé, ahogy csak magas sarkokon tudnak járni a nők, a belvárosi kirakatüvegek tükrében pedig halványan felfedezni vélte régi önmagát.