Igen, kedves Olvasó, szeretném meghívni egy kávéra és egy jó beszélgetésre! Minden ember élete regény – közhely, de van benne igazság –, ezért keresek olyan partnereket, akik a hétköznapok harcait vívják, és a sorsuk furcsa, szép vagy drámai.
Különös tünemény lép a kerthelyiség kicsi asztalához. A lemenő nap furcsa glóriával övezi a vörösbarna hajkoronát, alig látom az arcát, a háta mögött szikrázó fény elvakítja a szememet. Egy reneszánsz festmény angyalára emlékeztetsz, mondom nevetve, mire Julcsi rögtön kijelenti, hogy nem ő az angyal, hanem Matildka, a vagány, hetvenes szomszédasszonya, aki sínre tette az életét.
Semmirekellő férfiak
Julcsi 2013-ban, harminchárom évesen lett szomszédja Matildkának egy kicsi, Pest megyei településen, ahová a négyesztendős kislányával költözött, mert a válása után nyugodt, férfimentes életre vágyott. Elege lett a házasságból, hiszen a jóképű apuka csak társaságban büszkélkedett a szép gyerekükkel, de otthon rosszul tűrte az éjszakai sírást, a pelenkaszagot és a felesége eldeformálódott testét. Minden idegesítette, ami megváltoztatta a korábbi szabad életét.
– Soha nem voltam Barbie baba, inkább erős, akaratos parasztlány. Ma már ki merem ezt mondani, pedig kamaszként szégyelltem, hogy egy poros, Tisza-parti faluban születtem, ahol többet játszottam a nyulainkkal, mint a babáimmal. Közben rengeteget segítettem anyukámnak, aprócska gyerekként tanultam meg főzni is, mert ő egyedül nevelt. A daliás, szoknyapecér apám már egyéves koromban lelépett. Ki nem állhattam őt, mert alig-alig látogatott, közben a barátaimnak volt apukájuk. Ittak, durváskodtak, de legalább velük éltek. A mi családunk borzalmas volt! A nagyi korán meghalt, a nagyapám és anyu bátyja ivott, soha nem segítettek nekünk. A hatásukra jöttem rá, hogy a férfiak iszákosak, bunkók, semmire sem jók, a gyerekekkel csak a nők törődnek, tehát nem lesz szükségem férfira. Kemény, harcias kamasz lányként elkerültem őket, az osztálybeli fiúkat pedig megvertem, ha tudtam.