Tavaly novemberben döbbenetes fotó keringett a Facebookon. A vértől összeálló, csomókban kitépett haj és felduzzadt arc mögül Orosz Bernadett nézett a kamerába. A nő látványa annyira sokkoló volt, hogy az ügyben eljáró nyomozó a kihallgatása után azt mondta: „Ilyen brutális támadást nő ellen még nem látott.”
Bernadett úgy érezte, hogy csak a nyilvánosság segíthet rajta, rettegett, hogy az elkövető befejezi azt, amit majdnem sikerült véghez vinnie. Története sokkoló, de nem egyedi: több ezer magyar nő keserű valósága.
A hatgyermekes anya két dolgot szeretne: hogy a bántalmazóját a tettéhez mérten, igazságosan szankcionálják, ő pedig újra nyugodt életet élhessen a gyerekeivel. Interjú.
Hogy vagy most a támadás után? A sérüléseid meggyógyultak?
Csoda, hogy az arcom ennyire rendbe jött, darabos orrcsonttörésem volt, az orrsövényem elferdült, ezért mozgás közben légszomjjal küzdök, a fülcimpám még összevarrásra vár, a hallásom maradandó károsodást szenvedett. Az alsó ajkam és az állam nem érzem. Az igazság az, hogy más arc néz vissza rám a tükörből, mint a támadás előtt, ez lelkileg nehezen feldolgozható. És nem a szépség itt a kérdés, hanem a sérült identitásom. A műtéteket az OEP nem támogatja, tehát kemény anyagi terheket és mindemellett fájdalmas beavatkozásokat jelentenek. A fogászati költséget az állam megelőlegezte. Pszichésen sem könnyű feldolgozni az átélteket, az első pánikrohamom akkor volt, amikor megláttam a tragédia helyszínén készült fotókat, amelyen
jól látszik az ajtófélfán kapaszkodó véres ujjlenyomatom, a közlekedő falán egy sávban a véres tenyérlenyomatom, amint fékezni próbáltam az elkövetőt, amikor visszavonszolt a szobába.
(Fotó: Nagy Tamás/nőklapja.hu)
Több interjúdban is azt mondtad, hogy szerinted a támadást követően nem körültekintően járt el az első, illetékes hatóság. Ez alatt mit értesz pontosan?
Nem a cselekmény súlyosságának megfelelően kezelték a helyzetet. Mondják, hogy ne mondjam, de én mégis kimondom, mert úgy érzem, hogy az elkövető istent játszott, amikor úgy döntött, hogy agyonver, a nyomozó pedig papot, aki felmentette. Mivel a nyomozó azt mondta, hogy ilyen brutális támadást még nem látott, ezért úgy gondoltam, hogy letartóztatásba helyezték az elkövetőt. Teljesen ledöbbentem, amikor kiderült számomra, hogy kiengedték. Nonszensz: idős nőket tartóztatnak le, mert elloptak két zsemlét, de az a férfi, aki a felismerhetetlenségig összevert egy nőt, kis híján puszta ököllel agyonverte, szabadon jár-kel, ismerkedik.
A nyomozó azzal nyugtatott, hogy higgyem el, nem fog többet bántani. Nem értettem, hogy mondhat ilyet, amikor az előző támadást is alig úsztam meg! Kértem távoltartást is, de arra azt mondták, hogy nem felelünk meg a törvényi tényállásnak, nem vagyunk élettársak, nincs közös lakcímünk, de még csak egy városban sem élünk, ezért nem segíthetnek. Végül szerintem a nyilvánosság ereje védett meg, felülvizsgálták a kérelmet és így megkaptam a végzést.
Mi volt a fő motivációja annak, hogy megosztottad a képet és a történetedet?
Halálfélelmemből tettem. Úgy éreztem, az állam cserben hagyott, de ennél is fontosabb, hogy biztos voltam benne – mivel én voltam ott abban a szobában, az elkövető engem ütött – hogy csak a vak szerencsén múlott, hogy nem jártam úgy, mint a sok-sok magyar nő, akiket a saját volt vagy aktuális partnerük öl meg. Nem tudom elfelejteni a sós vér ízét, ahogy lefolyt a torkomon. Vagy azt, amikor megláttam a helyszínelés képeit: a szoba brutálisan szét volt dúlva, a vérem ott volt a bútorokon, az asztalon, amibe beleverte a fejemet. Úgy éreztem, ezt nem fogja befejezés nélkül hagyni. Fontosnak tartom még azt is, hogy a tragédia médiába kerülése által nem híres, hanem hírhedt lettem, ami ugyebár negatív töltésű szó.
Mi történt a kórházban, amikor bevittek?
Látleletet vettek, aláíratták velem, majd abban az állapotban, véresen, a fájdalomtól magam alá vizelve elvittek kihallgatni az illetékes rendőr-főkapitányságra. Döbbenetes volt számomra, hogy egy ilyen brutális támadás után a hatóságok a kihallgatásom során elvárták, hogy a lehető legnagyobb részletességgel számoljak be arról, ami velem történt.
Azóta is úgy érzem, hogy nekem, az áldozatnak kell bizonyítanom azt, ami nyilvánvalóan megtörtént velem. Még a bizonyítékot is bizonyítékkal kell alátámasztanom, miközben többszörösen újra traumatizál a rendszer.
(Fotó: Nagy Tamás/nőklapja.hu)
A szakirodalom szerint a legtöbb párkapcsolati erőszak akkor válik igazán veszélyessé –ilyenkor történik a legtöbb gyilkosság –, amikor a nő kilép a kapcsolatból. Nálad is így történt.
Igen, csak a szerencsén múlott, hogy nem gazdagítottam a megölt nők statisztikáját. Emlékszem, ott a szobában eljött az a pont, amikor kiüresedtem, ez egy nagyon veszélyes, már minden mindegy állapot. Nem tudom, meddig tartott, de szerencsére egyszer csak felülkerekedett bennem az életösztön, és valahogy az utolsó erőmmel kijutottam a szobából, de ő jött utánam. Soha nem éreztem olyan halálfélelmet, mint akkor, sikítottam, ahogy tudtam, de utolért és visszavonszolt a szobába. Amikor visszacipelt, arra gondoltam, ha nem hallották meg a sikolyomat, akkor engem ez az ember meg fog ölni. Ezt nyomatékosította bennem az elkövető.
Szerinted mit mentett meg akkor?
Hogy meghallottak, és látták, hogy az ajtó meg van rongálódva, ezért bejöttek a szobába.
Ha jól tudom, nem ez volt az első bántalmazás…
Az első 2019. június kilencedikén történt, amikor egy baráti rendezvényen voltunk, ahol az elkövető nagyon sokat ivott. Azt tudni kell, hogy alaptalanul és kórosan féltékeny volt rám, ekkor éppen azért vont felelősségre, mert állítása szerint álmomban mondtam valamit, amiből ő arra következtetett, hogy megcsalom. Én próbáltam azzal érvelni, hogy ez csak egy álom volt, nem értettem miért húzza fel magát egy ilyen értelmetlen dolgon. Na, ezt nem kellett volna. Felállt és a gyerekek előtt belevágta a betonfalba a fejemet, majd tarkón ütött kétszer, a másodiknál fogták le a barátai.
A barátok hogyan reagáltak?
Láttam az őszinte döbbenetet az arcukon, innen tudtam, hogy nem nézhetek ki túl jól. Az egyikük azt mondta: „Te megőrültél, Pisti!”
Azt tapasztaltam, hogy egy ilyen támadás egyszerűen sokkhatásként éri a jelenlévőket, valami olyannal találkoznak ilyenkor, amiről korábban csak maximum olvastak vagy filmben láttak. Ha azonban lenne megfelelő prevenció, ha az emberek tájékoztatva lennének arról, hogy mi pontosan a bántalmazás természetrajza, akkor azt is tudnák, hogy egy ilyen helyzetben mi a jó cselekvési terv.
A megfelelő tudás birtokában talán kevesebb lenne az áldozathibáztatás, a környezet vagy akár a hivatali szervek nem keresnének mentséget és okokat az elkövető számára.
Szembenéznének azzal a ténnyel, hogy nem kell semmit tenni ahhoz, hogy egy bántalmazó fizikai erőszakot alkalmazzon. A barátai közül egyébként csak egy ember mondta, hogy tegyek feljelentést, a többiek úgy voltak vele, hogy hibázott.
(Fotó: Nagy Tamás/nőklapja.hu)
A te barátaid hogyan reagáltak az eseményekre?
Először azt mondták, jelentsem fel mindenképp. Amikor viszont elmondtam a félelmemet, hogy az elkövető egy befolyásos személy, és attól félek, hogy a kapcsolatai révén eltussolja az ügyet, akkor elbizonytalanodtak, és már ők sem voltak benne biztos, hogy meg kéne-e tennem. Mi van, ha csak olaj lesz a tűzre? Ez engem is visszatartott.
Kapcsolati erőszak esetén nem hivatalból történik a feljelentés, hanem magánindítványra, amit csak kevés bántalmazott mer megtenni. Szerinted segítene a helyzetükön, a családon belüli erőszak szankcionálásának a helyén kezelésén, ha ezt a feladatot nem a bántalmazottra testálnák?
Persze, hiszen sok áldozat félelemből nem teszi meg, vagy ha meg is teszi, hasonló okokból visszavonja. Félnek egy olyan procedúrától, amiben nagy eséllyel majd nem hisznek nekik, és elbagatellizálják a velük történteket. Összefüggő stratégiai terv kellene, kezdve azzal, hogy az illetéseknek felül kellene vizsgálni a joggyakorlatot, és nagy energiákat kellene fordítani a prevencióra.
Most, hogy már több információd van a bántalmazás és a bántalmazók természetrajzáról, látod, hogy voltak-e korábban az intő jelek? Ha igen, mik voltak ezek?
A kontrollmániája, hogy az élet minden területén szabályozni akart, hogy ok nélkül bizalmatlankodott és féltékenykedett, hogy folyamatosan kritizált, és utólag az is intő jel volt, hogy minden exét pocskondiázta előttem, mindenért ők voltak a hibásak. (Ez a nárcisztikus személyiségzavaros emberekre jellemző – a szerk.) Ma már azt is tudom, hogy áldozattípus vagyok, nem véletlen, hogy korábban is volt már bántalmazó kapcsolatom. Mostanában kezdtem el én is felismerni azokat a tulajdonságokat, amik az elkövetőket gyakran jellemzik.
Például?
A bántalmazók magas százaléka nárcisztikus személyiségzavaros, akik nagyon értenek a manipulációhoz, ezért az elején csak nagyon lelkesnek, ragaszkodónak tűnnek, majd egyre jobban kontrollálnak, lenyomnak az élet különböző területén. Jellemző rájuk a folyamatos kritizálás, hogy az önbecsülésedet összezúzzák, hogy elhitetik veled, megérdemled a megalázásukat.
Lassan elhiszed, hogy megérdemled a bántalmazást. De ez nem így van, soha senki nem provokálhatja ki, hogy a másik megverje.
(Fotó: Nagy Tamás/nőklapja.hu)
Sok áldozat sérelmezi, hogy az ilyen esetek során nem megfelelő a rendőri eljárás, neked volt olyan tapasztalatod a bántalmazásaid alkalmával, amikor jól jártak el a kiérkező rendőrök?
Miskolcon, kertvárosi részen élünk, a szomszédok épp kint voltak, amikor az elkövető nekem esett, hozzájuk szaladt oda az egyik gyerekem azt kiabálva: „Hívjátok a rendőrséget, mert Pisti meg fogja ölni anyát!” A kiérkező rendőrök jól kezelték a helyzetet, külön hallgattak ki minket, aminek evidensnek kellene lenni hasonló helyzetekben, de sok esetben mégsem az. Azt is mondták, hogy ne féljek attól, hogy a bántalmazó egy befolyásos személy, a törvény rá is vonatkozik, szankcionálni fogják érte. De akkor még nem mertem ezt meglépni.
Kapcsolódó
A bántalmazók profi manipulátorok
Fontos részlet a történetedben – akik nem ismerik a bántalmazó kapcsolatokat, nem értik, miért olyan nehéz kilépni belőlük –, hogy ezek után próbáltál szakítani az elkövetővel.
Az első bántalmazás után próbáltam távolságot tartani, de vagy érzelmi zsarolással próbált hatást gyakorolni rám, vagy a barátait kérte meg, hogy győzzenek meg arról, szerelmes belém és soha nem bántana többet. Őt egyszerűen nem lehet elutasítani. A második bántalmazás akkor történt meg, amikor letiltottam mindenhonnan. Azt hittem, nyugodtan elválunk, de egy éjjel megjelent nálam, mert visszahozta a lakáskulcsomat, majd azért bántalmazott, mert letiltottam mindenhonnan. Akkora pofonokat kaptam, hogy beszakadt a dobhártyám, egy dísznek használt szamuráj kardot a hüvelyéből kihúzva pedig azt mondta: „Szívem szerint ezzel vágnám el a torkodat, hogy ne lehessél senki másé.” Miután bántalmazott, arra eszméltem, hogy az ölembe tette a fejét, és sírva könyörgött, bocsássak meg neki, nem tudja, mi történt vele, de nem bírja elviselni a közönyömet. De miért ne lettem volna közönyös? Hiszen szakítani akartam vele. Aztán megszólalt az ébresztőóra és ekkor szó nélkül elment. Nem tettem feljelentést, de ez hiba volt, egy ilyen emberrel nem lehet zöld ágra vergődni.
Mit szóltál ahhoz, hogy ő is megszólalt a nyilvánosság előtt?
Az egész nyilatkozata ambivalens. Azt állítja nyilatkozata okaként, hogy „túl sok valótlanság hangzott már el.” A tőlem független tanúk egyértelműen alátámasztották az általam elmondottakat. Tettenérés történt. Őszinte vagyok mindenben, és addig fogok menni, ameddig be nem bizonyítom olyan szinten, hogy kétség se férjen hozzá. Ugyanis az elkövető az ex-férjeimet is megkereste befolyásolás céljából, hogy fogjanak össze ellenem. Természetesen nem járt sikerrel. Ezt bizonyítani is tudom.
Az interjúban azt mondta, mindennél jobban szeretett. Szerinted valóban szeret az, aki kezet emelt rád?
A szeretet soha sem bántó. Amennyiben továbbra is azt állítja, hogy ez a szeretet, akkor inkább engem ne szeressen senki. Sajnos elbagatellizálja a cselekményét, amit azóta is előszeretettel tesz. Az elkövetőnek meg kell értenie, hogy a támadása vezetett mindenhez. Aminek gyermekeim és én is hátrányát szenvedjük.
Hol jár most az ügyetek?
Még mindig a nyomozati szakaszban vagyunk. Az új jogi képviselőm, Dr. Gál András nagy nehezen elérte, hogy mindhárom bántalmazással kapcsolatban tovább folytassák az eljárást, mert az első kettő ügyében már egyszer megszüntették. Ezekről vannak orvosi dokumentációk, rendőrhatósági jelentések, egy regiment tanú, mégis csak az utolsó, a novemberi bántalmazással kapcsolatban akartak vádat emelni…
Mióta a sajtót bejárta az eseted, te magad is megnyilvánulsz a többi bántalmazott nő érdekében. Miért tartod fontosnak, hogy másoknak is segíts?
Mivel a nyilvánosság kiállt mellettem, ezért nem tudnám megtenni, hogy a hozzám forduló bántalmazott nők segítségkérései mellett elmenjek. Nem vagyok szakember, de a tapasztalataimat meg tudom osztani, és a megfelelő szakemberhez tudom irányítani őket. Már ez is sokuknak nagy segítség. Egy egyesületet is létrehoztunk, ami még mindig bejegyzés alatt áll, hogy érdemben is tudjunk segíteni az áldozatoknak. Sokan azt gondolják, hogy élvezem a szereplést, de erre csak azt tudom mondani, hogy szívesen átadom ezt a stafétabotot másnak.
(Fotó: Nagy Tamás/nőklapja.hu)
Mit üzensz azoknak a nőknek, akik bántalmazott kapcsolatban élnek?
Tájékozódjanak jogaikat illetően. Forduljanak büntetőügyvédhez és civil szervezetekhez. Mindkettő részleges segítséget ad, ami hasznos, de önmagában kevés, ezért a kettő együtt vezethet célra. Ők segíthetnek a menekülési stratégia tervezésében is. Tegyenek feljelentést, kérjék az áldozati igazolást, és mehetnek az Áldozatsegítő központok valamelyikébe is, ahol díjmentes jogi, lelki és pénzügyi segítségnyújtásban részesülhetnek. Ne fogadják el, hogy ők értéktelenek, ne hallgassák el, ami történik velük, ne hagyják, hogy a családtól, a barátoktól elszeparálják őket. Jegyzeteljenek és dokumentálják a bántalmazásokat, szerezzenek be látleletet, ne elégedjenek meg, ha az orvos csak a sérülések töredékét tünteti fel a papíron – mert ez is gyakori –, és keressenek meg egy olyan embert, akiben bíznak. A környezet pedig legyen tudatos, fogadja el, hogy nincs olyan, hogy valaki megérdemelte a verést. Ahogy azt is meg kell érteni, hogy félelemből, vagy mert a bántalmazott Stockholm-szindrómától szenved, visszavonja a feljelentést, vagy visszamegy a bántalmazóhoz, mert az könyörög nekik, manipulálja. Értsék meg, nagyon nehéz kilépni egy bántalmazó kapcsolatból, pláne, hogy sokáig – főleg ha nincs fizikai erőszak – fel se tűnik, hogy abban vannak.
Te tudtad, hogy létezik áldozatsegítő támogatás?
Ugyan a jegyzőkönyv tartalmazta, de senki nem informált szóban arról, hogy ez jár nekem, vagy hogy pontosan mit takar. Hozzám hasonlóan a bántalmazottak nagy része nem tudja, hogy jár nekik az ingyenes lelki, jogi és pénzügyi segítségnyújtás, a hatóságok egyszerűen nem tájékoztatják az áldozatokat, pedig kötelességük lenne.
Milyen ítéletnek örülnél?
Ha a tette miatt valódi büntetést kapna, azaz börtönbe kerülne, és el tudna gondolkodni a felelősségén, ha más nők is biztonságban lennének tőle.
Hogyan élik meg a gyerekek az eseményeket. Mennyire sérültek – lelkileg – a bántalmazások során?
A gyerekek a nagyon nehezen élték meg. Ők is egyetértettek abban, hogy egyedül a nyilvánosság ereje védheti csak meg az elkövetőtől. Az időhúzás nekik sem kedvez. Féltenek. Az egyik kisgyerekem kedvenc meséje a Merida, a bátor című animációs mese lett, ami egy anya és lánya kapcsolatáról szól, más perspektívából természetesen, de egy nagyon szép spirituális tanmese. A gyerekek, különösen a kicsik sokkal ragaszkodóbban lettek, amikor kések, telefonon hívnak, hogy hol vagyok. Igyekszünk a hétköznapjainkból kizárni a történteket és élni az életünket, több, kevesebb sikerrel. A kiapadhatatlan optimizmusom és az örök mosoly valószínűleg sokat segít a gyermekeimnek a történtek feldolgozásában. Ami – valljuk meg – szinte lehetetlen, de mindenesetre igyekszünk.
Utolsó kérdés: miért tartod fontosnak, hogy az igazságszolgáltatás a helyén kezelje az esetedet? Azon túl, hogy ez lenne a feladata.
Ha nincsenek megfelelő szankciók, marad a magas látencia, vagyis azok, akiket bántalmaznak, nem mernek magukért kiállni, mert azt látják, hogy nagyon nehéz út áll előttük, és nincs garancia arra sem, hogy a végén nem ők járnak rosszul. Ha azt látják, hogy a hatóságok nem hisznek az áldozatoknak, hogy újra traumatizálják őket a folyamatos kihallgatásokkal, akkor érthető, hogy csak kevesen mernek kiállni magukért. Azért is állok ki a nyilvánosság elé, hogy másoktól, akik bennem látják a reményt, ne vegyem el azt.
(Kiemelt kép: Nagy Tamás/nőklapja.hu)
