A gyermeksebészet különleges hivatás. Hogyan választja ezt magának az ember? Az egyetemre már azzal a tudattal jelentkezett, hogy az orvosi szakmán belül gyermekekkel szeretne foglalkozni, vagy inkább az egyetem alatt alakult ki, hogy inkább a gyerekek gyógyítására szegődik?
Megfoghatatlannak tűnik talán, de már négyéves koromban eldöntöttem, hogy sebész leszek. Akkor ment a tévében A klinika című német szappanopera, amit anyukám szeretett, és mindig együtt néztük. Nekem nagyon tetszett az egész sorozat, illetve ahogy Brinkmann professzor és egy másik főszereplő, Udo dolgozik. Egészségügyis családból származom, édesanyám gyermekgyógyász, neonatológus, édesapám telefontechnikus, szociális munkás, de a család tágabb részében annyi orvos van, hogy az lefedi a teljes palettát. Így amikor az orvosira jelentkeztem, támogattak. A gyermeksebészet már az egyetemen jött. Sokat láttam, anya hogyan dolgozik, hogyan rendel. Nagy a korkülönbség köztem és a húgom között, sokat vigyáztam rá, talán ezért is ment már tinédzserként is jól a kisebbekkel való kapcsolatteremtés. Aztán az egyetemen, a gyakorlat alatt jöttem rá, hogy nem akarok felnőttekkel foglalkozni.
Az elhatározást ezek szerint a tanulmányi eredményei sem befolyásolták? Tehát középiskolában is jól mentek az orvosihoz kötelező tárgyak, a kémia, a biológia, illetve a matek? Sokszor látjuk az életben, hogy a gyerekkori a pályaterveket épp a tanulmányi eredmények sodorják másfelé.
A helyi, derecskei gimnáziumban semmi gondom nem volt. Az egyetem elején kicsit össze kellett kapnom magam. Ha viszont összekapom magam, akkor azt, amit reálisan eltervezek, meg tudom csinálni. Céltudatosan mentem végig az egyetemi éveimen.
Ön most a Szent János Kórház gyermeksebészeti és traumatológiai osztályán dolgozik. Ennek az osztálynak évek óta jó híre van a szülők között…
…és ebben nagyon sok munkája van a mostani főnökömnek, Mona Tamásnak.
De nem itt kezdett.
Nem, Szegeden végeztem el az egyetemet, ott kezdtem. Kis kanyarokkal kerültem a gyermeksebészeti képzésbe, mert először felnőtt traumatológusként tanultam, de nagyon hamar, amint lehetett, átpártoltam a gyermeksebészetre. Akkoriban nehéz volt bekerülni, mert minden egyetem egyetlen helyet nyitott egy évben, vagyis összesen négy embert vettek fel gyermeksebésznek. Nem volt könnyű.
Érdekes, hogy csak ennyi helyet biztosítottak. Ez nem egy olyan terület, ahol szakemberhiány van?
Gyermeksebészekből is hiány van, igazán nem is tudom, miért ez volt az akkori gyakorlat. Nem bánnám, ha sokkal többen lennénk. Most sokkal több rezidenst veszünk fel.
Mennyire érzékeny a gyermeksebészszakma a külföld elszívó erejére?
Nem érzékenyebb, mint más szakmák. Talán azért nehezebb elmenni, mert a sebészé másfajta tanulmányi pálya. Mi nem csak az agyunkat pallérozzuk, hanem a kézügyességünket is fejlesztjük. A gyermeksebészetből úgy lehet külföldre menni, hogy valaki vagy elmegy, mielőtt elkezd itthon tanulni, vagy akkor megy el, amikor már befejezte. A kettő között nem könnyű elmenni, mert nem ugyanaz a képzési terv, nem könnyű beilleszkedni, mindent újra kell kezdeni. Ha itthon már befektettél 3-4 évet, akkor nem szeretnéd újrakezdeni.
Önben nem merült fel, hogy elmenjen?
Több évig dolgoztam külföldön. Szegeden megcsináltam a rezidensi két évemet, levizsgáztam, majd kértem engedélyt, hogy szüneteltethessem a képzésemet. Két évig Angliában dolgoztam, nem gyermeksebészként, hanem magánkórházakban, osztályos orvosként. Ez az időszak az utazásról szólt, a fél világot körbeutaztam, más anyagi helyzetbe csöppentem bele.
Azért jött haza, mert kereste a kihívásokat?
Az ember nyilván meg-meginog egy ilyen döntésnél.
Országot váltani nagy döntés. De nem volt túl nehéz, mert kint nehezen találtam meg a hangot a gyerekekkel.
Nyelvi akadályok?
Nem, két év kórházi munka után az ember a szakmai nyelvet és még a dialektusokat is megismeri. De vannak kulturális különbségek. Pedig próbálkoztam. Elkezdtem ottani meséket nézni, olyanokat, amelyek az ottani gyerekek életének részei. De nem ment úgy. Itthon viszont nem erőfeszítés, hogy kapcsolatot teremtsek egy gyerekkel. A magyar gyerekek voltak a legfontosabb tényezők abban, hogy úgy döntöttem, hogy itthon folytatom a képzésemet.
Dr. Kőnig Róbert (Fotó: Nagy Tamás/nőklapja.hu)
A János az egyik legnagyobb ellátási körzettel rendelkező kórház a fővárosban. Hány gyerek fordul meg a kezei között egy évben?
Elképzelni sem tudom. 5-10 ezer? Azért nem tudom, mert mi oktató kórházként is dolgozunk, továbbá tutor is vagyok a Semmelweis Egyetemen, sokszor tehát nem az én nevem alatt futnak a dokumentációban a gyerekek, de mindegyikőjüket megvizsgálom, adott esetben pedig döntök a szakorvosjelölt vagy a rezidens helyett.
Tutorként látja az utánpótlást. Egyenes olyankor, amikor azt látja egy jelöltön, hogy nagyon nem erre a pályára való? Megmondja, mit gondol?
Rajtam ezt nagyon látni. Nem én vagyok a mentoruk, nem az én feladatom eltanácsolni valakit. Lehet ezt érezni, amikor az ember látja a jelölteket munka közben. De a sebészet tanulható szakma. Aki odateszi magát, tud sikereket elérni. Ha meg nem teszi, akkor egyszerűen nem kell neki szólni, ki fog hullani, fel fog őrlődni. A sebészeti hivatás eredményorientált, és ha nem jönnek az eredmények, az ember egyszerűen elveszíti a motivációját. És azért ebben sok munka van. Ha nincs motivációd, nem fogod csinálni.
Kell hozzá valami alapvető kézügyesség? És az tovább fejleszthető?
Azt hiszem, hogy a közvélemény túl sok tehetséget lát bele ebbe a szakmába. Persze, valamennyi kézügyesség mindenképp szükséges. Kell hozzá az az alaphabitus is, hogy az ember szeressen csinálni valamit a kezével.
A kézügyesség szót nem szeretem, inkább azt mondanám: kell egy alap manualitás ehhez a szakmához. De azért ezt mindenkinek nagyon sokat kell gyakorolnia. Valamennyi tehetség kell hozzá, de nem annyi, amennyit a laikusok képzelnek bele. Senki nem születik sebésznek.
Mennyi idő jut a munka mellett a szakmai továbbképzésre?
A kézügyességet már nem gyakorlom. A szüleim azóta is emlegetik, hogy az egyetemi éveim alatt a szobámban mindenhol csomók voltak. Évekig úgy tévéztem, úgy olvastam, tanultam, hogy folyamatosan csomóztam, műszereket kértem, gyakoroltam velük, hogy a kezemre essenek. Most az osztály forgalma elég sok gyakorlatot ad. A szakmai továbbképzéseket a Magyar Gyermeksebészeti Társaságnál komolyan veszik, kötelezően kell pontokat szerezni, előadásokat kell tartanunk, külföldi konferenciákat kell látogatnunk. És én nagyon szeretem a közösségi média adta lehetőségeket. Az összes olyan csoportot követem, akár a Facebookon, akár az Instagramon, ahol csak gyermeksebészek, felnőtt sebészek, traumatológusok vagy radiológusok vannak.
Kommunikálnak is egymással szakmai kérdésekről?
Igen! Van, ahová csak külön kérelem után léphetnek be kollégák. Ez éberen tartja az embert. Van egy kedvenc oldalam az Instagramon, ami gyermekkori radiológiai problémákat vet fel, lehet rajtuk agyalni. Pár nap múlva közzéteszik a megoldást. Van, hogy hazafelé megyek, és az autóban ránézek egy ilyen képre, elvagyok vele hazáig, mi is van rajta.
Hasonló feladványt mintha már az ön Facebook oldalán is láttam volna. Esetleg innen az ötlet? Nemrég egy elég érdekes tárgyról kérdezte meg az internet népét, mi is lehet az. Aztán elárulta, hogy egy speciális implantátum.
Igen, csak nekem más a célom. Nem a kollégákat okítom ezekkel a posztokkal…
…igen, az rögtön világos volt…
… hanem a saját munkámat szeretném közelebb vinni az emberekhez. Szeretném az emberek félelmét csökkenteni, de főleg a gyerekek félelmét.
El tudom képzelni, hogy a szülő és a gyerek is mennyire meg van ijedve, amikor egy baleset miatt a kórházban találkoznak a sebésszel.
Nem mindenki pánikol, de a nagy többség igen. Akik már követnek, azok nem.
Jó esetben egy gyerek keveset érintkezik az egészségüggyel. Megkapja a kötelező oltásokat, időnként pedig találkozik a háziorvosával. Egy kórházba belépni stresszhelyzet.
Nálunk az osztály barátságos.
Én szépen kifestett, gyerekmesés világban élek, oda megyek be és onnan jövök ki. Ez volt az egyik oka annak, hogy gyerekekkel akartam dolgozni. Utálom a fehér színt, nem bírom elviselni az egyhangúságot.
A gyerekosztályok színesek és viccesek.
Mennyi idő kell ahhoz, hogy egy kis páciens bizalmát megnyerje?
Azt szoktam mondani:
kilencven másodpercem van, hogy megnyerjem a gyereket.
Ez az idő hiánya miatt van?
Egyrészt igen, hajtás van. Másrészt egy gyerek nem ér rá: nem fog rám figyelni perceken keresztül, nekik másképp oszlik meg a figyelmük.
Olyan rövidnek tűnik 90 másodperc.
A másfél-kétévesek már az ajtóban eldöntik, hogy szimpatikus vagyok-e nekik vagy sem. De megvannak a kis trükkjeim.
Mesélne egyet?
Mindig improvizálok. Beszélgetni kell, az ember látja, hogy a gyerek milyen játékot szorongat a kezében, milyen ruha van rajta. Ezekből egyből lehet párbeszédet kezdeményezni. Nincs olyan, hogy előveszek egy rajzot, amit felmutatok és máris nyertem.
Rajzokkal jól áll, mert azokkal van díszítve a műtősruha, az orvosi ruha, még a maszkja is.
Próbálkozom.
Azért szeretem azokat a rajzos ruhákat, amelyeket mostanában hordok, mert konkrét dolgokat ábrázolnak. Olyan figurákat, amiket a tévében, moziban aktuálisan láthatnak a gyerekek.
Konkrét mesékből az ő kedvenceik.
(Dr. Kőnig Róbert különleges műtősruháiról ebben a cikkben írtunk korábban – a szerk.)
És mi a helyzet a szülőkkel? Ővelük mennyire nehéz egy ilyen stresszes helyzetben kommunikálni?
Mivel ez gyerekosztály, az elején rájuk összpontosítok. Nekem a gyerek a fontos, neki azt kell éreznie, hogy én csak miatta vagyok ott, nem azért, hogy apával, anyával beszélgessek. Azért vagyok ott, hogy őt meggyógyítsam, és ezt vele éreztetnem kell, még akkor is, ha ez nem szimpatikus a szülőnek. Néha látom a szülők döbbent tekintetét, hogy nem értik, miért nem velük beszélek. Nem volt még ilyen visszajelzésem, de biztos van, akinek nem vagyok szimpatikus.
Lelkileg mennyire megterhelő ez a munka?
A gyerekeknél ritkán van nagy baj a traumatológiában, urológiában, általános sebészetben, amik az én profilomat alkotják jelenleg. Inkább dühítő, amikor látok olyan baleseteket, amelyeket figyelemmel, gondoskodással meg lehetett volna előzni. És akkor nem szenvedne a gyerek. Azt szoktam mondani, hogy örüljön az a kis betegem, akinek nem emlékszem a nevére, mert az azt jelenti, hogy nem járkál hozzám sokat. Akiket úgy fogadok, hogy messziről köszönök nekik, évek óta visszajárnak. Minden betegemet úgy hívom, hogy „a gyerekem”, de ők már valamilyen szinten közel is kerülnek az emberhez. A hosszú rehabilitációk, a sorozatműtétek, az évekig tartó kezelések alatt valamilyen szinten az ellátóorvosok is családtaggá válnak.
Dr. Kőnig Róbert (Fotó: Nagy Tamás/nőklapja.hu)
Egy interjújában azt mondta, a gyermekeket ért balesetek nagy része nem az utcán, játszótéren vagy az iskolában, hanem az otthonukban történik.
A balesetek negyven százaléka a négy fal között, az otthonukban történik.
Ez azért van, mert magukra vannak hagyva? Sokat vannak egyedül?
Ez nagyon érdekes kérdés. Jött ez a pandémia és a márciusban elrendelt karantén, amikor olyan drasztikus esetszám-csökkenést tapasztaltunk, hogy döbbenet.
Kevesebb volt a baleset?
Sokkal.
Otthon voltak a szülők, nem voltak annyira leterhelve, nem kellett rohanniuk ide-oda, ráértek foglalkozni a gyerekeikkel. Azt láttuk, hogy akár nyolcvan százalékkal is csökkent a balesetek száma, mert a szülőknek volt idejük szülőknek lenni.
Mi történik akkor, amikor mindent megtesz az orvos, mégsem sikerül meggyógyítani egy kis beteget? Van idő az ilyen nehéz helyzetek feldolgozására? Vagy ez természetes része a szakmának, és hamar túl kell jutni rajta?
Ha ilyen nehéz dolog történik, az úgyis időt szakít magának az orvos életéből. Vannak frusztráló események, és hiába tesz meg az ember mindent, valami mégsem sikerül. Hála Isten, nagyon jó a kollégákkal a viszony, és ha valamivel elakadok, tudok segítséget kérni. Vannak olyan helyzetek, amikor multidiszciplinárisan kell segítséget kérni a gyerekgyógyászoktól, felnőtt ellátásban dolgozó kollégáktól. Ez nem egy oneman show, ez csapatmunka, a csapatnak pedig én vagyok az egyik tagja.
Működik a csapatmunka? Sokat lehet olvasni az egészségügy feudális viszonyairól, amelyek a Kádár-rendszerből maradtak itt. Részben emiatt a megkövült struktúra miatt is ment el annyi fiatal orvos külföldre.
Én erről csak újságban olvasok. Akik gyerekekkel foglalkoznak, lelkileg más beállítottságú emberek. Nem tudom, milyen máshol, én világéletemben csak gyerekekkel foglalkoztam.
Közben ön elsajátított egy pótszakmát is. Saját Facebook és Instagram oldal, sokféle médiaszereplés. Már említette, hogy az egyik célja ezzel, hogy a gyermeksebészetet közelebb vigye az emberekhez, de közben ennek komoly ismeretterjesztő funkciója is van. Tudatosan kezdte használni a közösségi médiát, vagy csak úgy jött, és menet közben érezte meg, mekkora hatása van a posztjainak?
Ez egyszerűen csak úgy jött. Nagyon sok olyan dolog köti le az energiánkat az ambulancián, ami felesleges, mert nem igényel orvost. Olyan problémákkal jönnek be szülők, amelyek otthon elláthatóak lennének.
Túl parásak lennének?
Egyrészt, de ezzel nincs semmi baj. Az elégtelen egészségügyi ismeret a gond.
A szülők sokszor nem tudják, mit kell csinálni, ha megrándul a gyerek bokája, ha van egy sebe, beüti a fejét, megsüti a nap, kullancsa lesz. Ezek nem az orvosi, hanem a szülői kompetenciába tartoznak.
Ez az elégtelen egészségügyi oktatás hosszú távú következménye. Én ezen próbálok viccesen segíteni. A gyerekeknek szeretném elsősorban megtanítani, mert ők is lesznek szülők egyszer. Több generáció, mire ez az össztársadalmi hozzáállás megváltozik. Nem szeretnék álszent lenni, extrovertált ember vagyok, szeretem a médiát. Vannak dolgok, amikről én, mint orvos, traumatológus, mentőtiszt, sebész, tájékoztatni szeretném a követőimet. Olyan dolgokról, amiknek utánanéztem, igaznak vélek, és hátha ezzel hiteles forrásként tudok fellépni, amelynek esetleg jobban lehet hinni, mint annak a rengeteg hamis információnak, ami kering az interneten. Ennyi a célom. Vitatkozni nem szoktam, de mindig minden hozzászólást elolvasok. Egyszerűen csak egy hiteles egészségügyi forrás szeretnék lenni, akitől el lehet fogadni az információt. Akire egy szülő vagy egy beteg támaszkodhat.
A sebészet mellett élére állt az Ormánsági Kultúrmissziónak. Nem szokványos, hogy egy gyermeksebész mélyszegénységben élő gyerekek helyzetére hívja a figyelmet.
Évek óta tagja vagyok a Magyarországi Kerekasztal Társaságnak, amely egy nemzetközi jótékonysági szervezet. A másokon segítés szerintem fontos emberi tulajdonság, ami többé tesz engem is, nem csak azokat, akiknek segítek. Az Ormánsági Kultúrmisszió pedig megkeresett azzal, vállalnám-e, hogy nagykövetük leszek. Gondolkodás nélkül igent mondtam. Nagy megtiszteltetés, hogy gondoltak rám.
Nagy Star Wars-rajongó. Mi fogta meg benne?
Mi Erdélyben laktunk, kilencéves voltam, amikor átköltöztünk. Akkor találkoztam a Csillagok háborújával egy másolt VHS-kazettán. Azonnal óriási hatással volt rám, és meghatározta a gondolkodásomat az a filozófia, ami benne van az eredeti trilógiában: tedd vagy ne tedd, de ne próbáld! A mai napig így élek. Ha valamit csinálok az életemben, azzal én nem próbálkozom. Eldöntöm, hogy csinálom, és akkor az meglesz, vagy bele sem kezdek. Ha valamit eldöntök, akkor azt végig csinálom. Ez beleitta magát a személyiségembe.
(Kiemelt kép: Nagy Tamás/nőklapja.hu)
Ha úgy érzed, az itt felvetett gondolatok közül néhány, vagy akár több is megszólított, gyere beszélgetni a Nők Lapja Szövegelő csoportjába!
