A színész feladata, hogy az igazságot keresse – vallja a Vígszínház fiatal művésze, akinek minden adottsága megvan ahhoz, hogy majd a legnagyobbak között emlegessék. Zenével tudja legjobban kifejezni az érzéseit, és már arra sincs szüksége, hogy a jó kisfiús skatulyából rózsaszín kalappal próbáljon kitörni.

– Az egyik klipedben megállás nélkül dekázol egy focilabdával. Mennyi a rekordod?
– Szeretem a számokat, megragadnak a fejemben, a történelem nem ment különösebben jól, mégis négyes-ötös voltam, mert tudtam az évszámokat. És egyszer kíváncsi lettem arra, mennyit tudok dekázni, de ezer környékén meguntam a számolást, ezért szórakozásból elkezdtem a magyar történelem évszámait pörgetni a fejemben. Hogy István megkoronázása 1000 vagy 1001, 1038-ban halt meg, és így tovább. Aztán eljutottam a mohácsi vészig, meg hogy a sváb őseinket betelepítették a Duna mellé, majd egyszer csak elérkeztem a kétezres évekig, és akkor elfogytak az évszámokhoz köthető események. Kettőezer-valahánynál hagytam abba a dekázást, nagyjából félórás művelet volt, és rettenetesen untam.

– Nézted, mennyi a világrekord?
– Kiskoromban a megyei könyvtárban rábukkantam a Rekordok könyvére, ott olvastam valakiről, aki több napig dekázott, közben hordták neki az innivalót.

– A tizennégyes számról mi jut eszedbe?
– Fontos szám az életemben. Tizennégy évesen veszítettem el édesapámat, akkor el is jöttem otthonról. Tizennégy éve kezdtem el az éneklés felé kacsingatni, jelentkeztem A Társulat című tehetségkutatóba. Valamiért úgy hozta az élet, hogy tizennégy dal lett az első lemezemen is. Tizennégy voltam, amikor az első nagy szerelem elkapott, és megpróbálkoztam azzal, hogy a bánatomat dalban mondjam el. Azóta is meghatározó nálam, hogy zenével fejezem ki azokat az érzelmeket és gondolatokat, amelyeket máshogy nem tudok megfogalmazni.