Megszoktam, hogy tanácsot kérnek tőlem kezdő írók (vagy íróvá válni akarók), ilyen esetekben mindig zavarba jövök. Nehéz segíteni, még akkor is, ha az ember nem teszi magáévá Pablo Picasso és mások könyörtelennek tetsző álláspontját: nem kell támogatni a fiatalokat, vívják meg a küzdelmeiket egyedül, az is a művésszé alakulási folyamat szerves része. Én inkább azt vallom: nincs igazi mód a támogatásra. Valamennyien csak olyan szerzővé tudnánk kiképezni őket – csekély mértékben –, amilyenek mi vagyunk. De nincs szükség másik Vámos Miklósra például, abból egy is elég. (Néha sok.) Mint már többször leszögeztem, emiatt az írótanfolyamokban sem hiszek és bízom.
Csakhogy most egy ifjú ember (történetesen leány) az iránt tudakozódik nálam, segítenék-e neki, hogy szerelmes levelet fogalmazzon, élet-halál kérdés, hogy telibe találjon vele, mert ha ezáltal (se?) nyeri el választottja kezét, nem marad neki más, csak az öngyilkosság.
Mit tehetsz, ha egy embertársad ifjúi életének minden súlyát gyönge válladra helyezi? Először is, vedd komolyan, ne tekintsd gyerekes túlzásnak a fenyegetést, láttál már sok mindent. Másodszor, ne próbáld megmagyarázni neki, hogy a te szokásrendedben a szerelmes levél a férfiúi szakmunkák közé tartozik. Jusson eszedbe Puskin Tatjánája az Anyeginből: „Én írok levelet magának / Kell több? Nem mond ez eleget? / Méltán tarthatja hát jogának / Hogy most megvessen engemet.” (Áprily Lajos fordítása.) Jegyezzük meg, hogy nem ez az egyetlen szerelmes levél a színdarabban vagy verses regényben. Ugyanakkor azt, hogy a nő kezdi, Tatjána is szégyellnivalónak érzi. Persze, az ezernyolcszázas évek közepén ez sokkal jogosabb aggály volt, mint amilyen manapság.