Az idősek gondozása, elhelyezése a Kádár-korszak végén is sok dilemmát és kérdést felvetett. A Nők Lapja újságírója alapos riportjának első részében idősekkel, családtaggal és intézményvezetőkkel beszélgetett arról, mi lenne az ideális helyzet és mi a valóság.

Otthon a családdal vagy szociális otthonban? Hol lesz nagyobb biztonságban az idős rokon, szülő – és hol veszi körbe több törődés vagy szükséges szakmai ápolás? Biztos, hogy minden esetre igazak a sztereotípiák, hogy a család csak szerető gondoskodó lehet, az idősek otthonába „dugott” élet pedig csak szenvedés? Megannyi dilemma, ami folyamatos feladatok és kérdések elé állítja az embereket. Az állam és a családok egymásra mutogatnak. A kormány azt mondja, az idős családtagokról gondoskodni erkölcsi kötelessége a családnak és ezt az Alaptörvénybe is rögzítették. A családok az államtól várják a segítséget, hiszen igazi 22-es csapdája, amiben élnek. Minél többet kell egy idős családtagról gondoskodni, az annál több fizikai, szellemi, lelki megterhelést is jelent, ami egyre kevésbé összeegyeztethető a munkával. Ha egy családtag (leggyakrabban a nők) feladja ezért az állását, szegényedik az egész család – ha nem, egy szakápoló felfogadása évekre a legtöbb magyar család számára megfizethetetlen.
És mi volt a helyzet a Kádár-korszak végén, 1988-ban? A dilemmák azonosak, Mónus Miklós, a Nők Lapja újságírója viszont mintha inkább a családi keretek mellett tenné le a voksát. A cikkből kiderült, miért.

Mónus Miklós: Pótolni az otthon melegét I. rész – Ahova visszahúzódhatsz, Nők Lapja, 1988/38. 

Különböző korok és népek mindig másféleként gondoskodtak öregjeikről. Volt idő és térség, ahol nem törődtek velük, magukra hagyták őket; ám lelkiismeretük megnyugtatására vallásos külsősé­gek közepette cselekedtek így. De akadtak törzsek, törzsszövetségek, sőt birodalmak is, amelyeket a Vének Tanácsa irányított. A magyar paraszti múltban első helyet és szerepet a család legöre­gebbje, a családfő kapott. Az ő kezében összpon­tosult a vagyon, s még a nagyapa korú gyerek is kezet csókolt neki. De hol van ez már?
Tóth Pista barátom úgy mondja:
— Öttagú a család. Van a két gyerek, az asszony, meg én, és az apám.
Tóth Pista nem önző ember; ismeri az udva­riasság szabályát; magadat utolsónak. Az apját mégis a háta mögé teszi a felsorolásban. Pedig tudja, sokat köszönhet neki. Vagy 15 éve ő fizet
te ki annak az 56 négyzetméteres, másfél szoba­ hallos öröklakásnak a beugróját, amelyben — mint mondja: — „Úgy szorongunk, mint a hering a konzervdobozban.”
Freud nélkül is megmagyarázható: Pista bará­tom a tényleges rangsort ábrázolja ily módon, nem előre megfontoltan, az íratlan szabálynak engedelmeskedve, hanem éppen annak ellenére. Előbb a gyerekek, a jövő, aztán a középkorúak, a dolgozók, végül az öreg, akivel ma már felte­hetőleg gond és bosszúság van.

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak 500 forintért, vagy regisztrálj, és 1 héten keresztül minden előfizetői tartalmat megnézhetsz.
Ízelítő a cikk tartalmából
Hogyan lettek a Szegényházakból Szociális otthonok a háború után?
Milyen volt egy kiemelkedő állapotú idősek otthona a rendszerváltás előtt?
Mitől lesz egy otthonból „otthon”?
Próbáld ki most kedvezményesen!
Az előfizetés ára az első hónapban csak 500 Ft, ezt követően 1490 Ft havonta. Ha van már előfizetésed, lépj be .