Ismerek néhány oláh cigány lányt, akik nagyon megküzdöttek azzal, hogy tovább tanulhassanak. Ebből gondolom, hogy kevés olyan oláh cigány nő van az országban, aki koncertet és interjúkat ad, szóló karriert épít. Mesélnél egy kicsit arról, honnan jöttél?
Én budapesti vagyok, itt is születtem, a családom is Budapest és környékéről származik. Engem, illetve minket a férjemmel a nagyecsedi zenész cigány családokhoz szoktak kötni, de sokféle cigány van. Van egy nagy csoport, az oláh cigány és azon belül sok kicsi törzs. A nagyecsediek nem ugyanazok, mint az én családom, elsősorban nyelvbeli különbségek vannak. Szokásában is eltérhet, de alapvetően hasonlít. Tudni kell, hogy a nőknek – igen – sokkal nehezebb dolguk van a továbbtanulás terén és akár koncertek lehetőségében is. Sokan vannak, akik nagyon szépen énekelnek, cigány lányok meg asszonyok, de nincs lehetőségük, hogy nagyközönség előtt, színpadon léphessenek fel, hanem inkább csak saját közösségben, otthoni, családi körben énekelhetnek.

Miért nem énekelhetnek a nagyközönség előtt?
Nem arról van szó, hogy nem énekelhetnek, hanem inkább arról, hogy teljesen a férjükhöz vannak kötve. Ha férjhez megy egy lány és a férje nincs zeneközelben, olyanféle zeneközelben, amit színpadon mutatnak be, akkor az az asszony valószínűleg nem fog fellépni soha. Nagyon más világnézetűnek kell a férfinak lennie, hogy az asszonnyal ezt meg tudja úgy beszélni. Talán egy-kettő ilyen lányt ismerek a környezetemben, akinek a férje partnere a feleségének ebben, ha a nő ezt szeretné csinálni. De ez nem jellemző. Inkább az a jellemző, hogy ha a férj nincsen zeneközelben, akkor az asszony sincs. Valami úton-módon, ha tánccal foglalkozik, hangszeren játszik a férj vagy énekel, akkor az asszonyt is bevonhatják. De ha nem, akkor csak az otthoni közösségekben, egy-egy dal erejéig mutatkozhat meg az asszony tehetsége.

Jól gondolom, hogy a zene egyébként is sokkal inkább az élet, az ünnepek része, semmint egy előadás? A közönség szereti látni a cigányzenéből a produkciót, de úgy tapasztaltam, hogy ezekben a közösségekben elsősorban nem azért énekelnek, hogy kiálljanak vele a színpadra.
Igen, ez így van, a zene a mindennapjaink része. Én magam is, ha nem koncertezünk, ha máskor nem, otthon takarítás közben, főzés közben is énekelek. Mikor gyerek voltam, ének közben táncoltunk is a testvéreimmel. Tehát az életünk része, a mindennapjaink része és spontán, ha kell, bármikor előjön.

Miket énekelsz takarítás közben?
A hangulatomtól függ, hogy éppen egy gyorsabb dalt vagy egy melankolikusabbat vagy egy hallgatót. Változó. Ahogy éppen érzem magam.

Legújabb lemezeden, a Romaninon régi balladákat, hallgatókat gyűjtöttél össze. Ez egy nagyon fájdalmas, ősi, mélyről jövő anyagnak tűnik nekem. Honnan ez a fájdalom?
Szerintem a cigányság életében benne van ez. Nem csak a vidámság, bár ugye sokaknak a vidámság jut eszükbe, ha a cigányokra gondolnak. Pedig azt is szokták mondani, hogy a hallgató a cigányság lelke. Ha azt mondják, hogy cigányzene, rögtön ezek a bulis mulatók jutnak az emberek eszébe.

Van egy mélyebb része a cigányságnak, és ez ezekben a hallgatókban mutatkozik meg.

(Fotó: Nagy Tamás/nőklapja.hu)

Műfaji meghatározása szerint mit is jelent a hallgató tulajdonképpen?
Ritmustalan ballada, így lehet egyszerűen megfogalmazni. Azért ez a lelke a cigányságnak, mert a hallgatókban tényleg mindenünket kifejezzük. Ha örömünk van, ha bánatunk, ha üzenünk egymásnak, vagy ha Istenről énekelünk. Ezekben könnyebben ki tudjuk magunkat fejezni. Főleg ha egy cigány egy cigánynak üzen, vagy ha valakinek szól az a dal. Sokkal jobban megérint, mintha csak egy szóval mondok el valamit.

Olyan dolgokat is elmondunk ezekkel a dalokkal, amiket egyébként nem mondanánk ki vagy nem szoktunk kimondani.

A szövegek pedig változnak alkalomtól vagy helyzettől függően, sokszor improvizatívvá válik egy adott helyzetben egy dal. Ez az előadótól is függ. A dallamvariációk is olyanok, hogy mindenki önmagát teszi bele egy dalba, abba az adott emberi helyzetbe, picit az előadó adott esetben saját érzelmi töltetével változtathatja a dallamot, előfordulhat ilyen is, de a magja ugye akkor is megmarad.
Ezt a műfajt a nagyközönség annyira nem is ismeri. Az ismertebb zenekarok műsoraiban is csak egy-egy dal erejéig szerepelnek hallgatók. Azt próbáltuk jobban megmutatni ezzel a lemezzel, hogy van egy sokkal mélyebb rétege a cigányságnak. Mi sem tudtuk, hogy milyen visszajelzéseket fog kapni, féltem én magam is, amikor készítettük a lemezt, hogy talán túl tömény lesz, túl nehéz. Főleg egy idegen fülnek, aki annyira nem ismeri ezeket a dalokat, de még talán annak is, aki ismeri.

Úgy tűnik, egyértelműen pozitív volt a fogadtatás, mind a közösség, mind a szakma részéről. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a WOMEX-díj, amit múlt héten elnyertél.
Igen, hál Istennek sok a pozitív visszajelzés, az előadásokon is szeretik. Örülök, hogy megszületett ez a lemez, és úgy tudom, hogy ilyen még nem készült. Pedig annyira féltem, hogy milyen lesz a fogadtatás, mert sokszor nekem még előadni is annyira nehéz és sok. Egy-egy koncerten nehéz azokat a hangulatváltásokat megugrani. Mert van egyszer egy nagyon mély rész, aztán hirtelen fenn kell, teljesen más hangulatban énekelni egy dalt. És persze számít nagyon sokat az is ilyenkor, hogy én magam elődadás közben hogy vagyok.

Hogyan fogadtad ezt a nagyon rangos elismerést, amit talán a világzenei szcéna Oscar-díjának is lehetne nevezni?
Nagyon-nagyon örültem, közben meg olyan hihetetlen volt számomra. Nehéz volt elképzelni, elhinni azt, hogy cigányként mi egy ilyen díjat kaphatunk. Nagyon nagy megtiszteltetés, merthogy

a Muzsikás után Magyarországon mi vagyunk a másodikak, akik ezt a díjat megkaptuk, viszont a világon az elsők, akik cigányként kaphatták meg ezt az elismerést.

Úgyhogy nagy megtiszteltetés sok szempontból. Főleg, hogy tudom, micsoda emberek és zenekarok kapták előtte meg. Ezzel a díjjal úgy vagyok, hogy ezt nem én egyedül kaptam, hanem kapta a családom is, a férjem és a családjaink, mert ebbe a kultúrába beleszülettünk, láthattuk azt a kultúrát, ahogy ők éltek és felnőttek, és ezt a zenén keresztül nekik köszönhetően továbbadhatom. Ez a díj mindazoké, akik elősegítették, hogy megkaphassuk. Itt gondolhatok a kiadómra, a Gryllus kiadóra is akár. És természetesen a férjemé – ha tehetném, egy az egyben neki adnám.

Ha az ember elsőre hallgatja az új lemezed, már abból is rögtön kiderül, hogy ezeket a dalokat nagyon mély érzésekből hozod elő és ezért elég kimerítő is lehet előadni őket.
Igen, próbáljuk úgy előadni. Ezeket a dalokat, meg egyébkén is a cigány dalokat az élet szövi. A saját dalok a saját történeteimből születtek. Ami megtörténik velünk, azt énekeljük el. Vagy pedig azt, amit a közösségeinkben hallunk és másokkal történt meg. Így született minden régi dal is.

Ezen a lemezen van egy 120 éves hallgató is. Ennek mi a története?
Igen, ennek az a címe, hogy Xaszajlasz E Iboly. Egy csalódásról szól, amiben az asszony félrelépett és próbálja visszakapni a férjét, merthogy szereti. Úgy számoltuk ki, hogy milyen régi lehet, hogy már anyám is gyerekkorában hallotta az ő nagyapjától. Az a szépsége ennek a dalnak, hogy már az én generációmból sem sokan ismerték, annyira eltűnőben volt. És az idősebbek, amikor hallották tőlünk, nagyon megörültek, hogy ezt a dalt hallják. Sok emlékük fűződik hozzá. Régi történetekre, vagy egy időszakra emlékezteti őket. A másik pozitívuma az, hogy egy eltűnőben lévő dal az előadásaink során újraéledt. Fiatalok is elkezdték énekelni, újra megismerték, mert sokan már nem ismerték a fiatalabb generációból. És halljuk, hogy újra éneklik őket, új szövegekkel is akár. Kiderült, hogy ez a dal országokon is átívelt. Ahogyan utazásaink során találkoztunk cigányokkal külföldön, kiderült, hogy ők is ismerik ezt a dalt, csak más szöveggel.

Ahogy hallgattam a zenédet és korábbi zenekaraidat ismerve kicsit az az érzésem, mintha ablakot nyitna egy olyan világra, amit látunk időnként, hosszú szoknyás cigány asszonyokat jönni-menni, de igazából sokat nem tudunk róla. Rajtad keresztül viszont benézhetünk egy ilyen ablakon, és ennek a világnak a zenei, érzelmi gazdagságából is kaphatunk valamit. Mesélnél egy kicsit a hagyományaitokról? Jól gondolom, hogy ezek az emberi élet meghatározó szakaszaihoz kapcsolódnak? Vannak a hétköznapoknak is hagyományai?
Jól látod, megvan ennek a hallgatós lemeznek is a maga miértje. Ha meghallgatod a fiatalabb generációt, hallani fogod, hogy másképp éneklik el. Mert a mi generációnk, az enyém és a férjem generációja, mi még egy olyan világban nőttünk föl, amit nagyon kevesen ismerhetnek, merthogy nem művelik – mi magunk se már. Eltűnt az a világ. Gondolok itt például a lóvásárokra, hogy az én szüleim is, a férjem (Rostás Mihály Mazsi) és szülei is, olyan közösségben nőhettünk fel, ahol a lóvásárokon találkozhattak a különböző cigány csoportok, meg a nem cigányok is, és ott adhatták át egymás dalait, történeteit, együtt improvizálhattak. De hát ez a közösség ma már nincs, pedig ez azért nagyon fontos volt szerintem a cigányság életében, mert ahogy a nevükben is benne van, lovára, tehet ezek lovakkal foglalkozó cigányok voltak.

Akkor a nyelv megnevezése – lovári – is ebből a szóból ered?
Valószínűleg igen. Az én szüleim is állatokkal, lovakkal foglalkoztak, a családom anyai és apai ágán is.

(Fotó: Nagy Tamás/nőklapja.hu)

Milyen volt egy ilyen lóvásár, hogy emlékszel?
Nagyon gyerek voltam, de voltak több napos lóvásárok is, egy-két-háromnaposak és olyankor lovaskocsikkal mindenki vitte az ő lovát, amit üzletre szánt vagy éppen azért ment oda, hogy hátha majd egy jó üzletre tesz szert. Ezek nem Budapesten voltak, mindig megvoltak, hogy hol és mikor lesz a lóvásár, és valahogy szájhagyomány útján tudták a cigányok ezt, hogy éppen hol milyen vásár van. Ott amikor üzlet tudott köttetni, ami mindkét félnek hasznos volt, akkor jött a kézfogás, aztán pedig megitták az áldomást. Este felöntöttek a garatra, jött a mulatás. Közösen, cigányok, nem cigányok, többféle cigány, főztek. A nem cigány is, ha egész nap ott volt, valamit enni kellett. Akkor székekre kirakták a lábast, megfőztek az asszonyok, amíg a férfiak üzleteltek és este, amikor az az áldomás meghozta a hatását, elkezdtek énekelni, zenélni. Ez az a világ, ami meghatározta azt is, hogy a cigányok és nem cigányok kultúrája hogy összefonódik, a zenei kultúrájuk is.

Mert ezeken a vásárokon a nem cigányok is beszálltak a zenélésbe, éneklésbe, ha olyan volt. A dalaink táplálkoztak egymásból.

Itt ismerték meg egymás dalait a nem cigányok, más cigány csoportok vagy messze földről érkezett cigányok. Nekünk még volt szerencsénk ebbe a világba belelátni, mi magunk ebben nevelkedtünk, de a gyerekeink már nem, ők már nem ismerik, mi ez. De a hangulatát azért próbáljuk átadni, hogy mi miben nőttünk fel, mi hogy hallottuk, tanultuk gyerekkorunkban. Gyerekként mi csak ott sertepertéltünk, játszottunk, de azért hallottuk zenélni a fiatalokat, és leutánoztuk őket. Próbáljuk így a fiatalokat is bevonzani ebbe a világba, hogy elképzelhessék, milyen is volt.

A hagyományokra visszatérve: úgy tudom, hogy a lánykérésnek is megvan a maga szigorú menete, erről tudnál mesélni?
Addig, míg egy lány otthon van a szüleivel – őt úgy nevezzük, hogy kislány – akkor azért nem engedik el őt sehova, mert féltik. Ebben szerencsésebb voltam az én szüleimmel és az én lánytestvéreimmel, hogy bíztak annyira bennünk, hogy elengedtek minket, de hát azért annak is megvolt a menete, hogy és mint és kivel mehettünk el. De nem annyira engedik a lányokat el ilyenkor.
Ameddig kislány a lány, addig fehér ruha és koszorú illik neki, de ha már nem az, akkor mindez nem illik. Annak, aki nem kislány, nem szabad felvenni fehér ruhát, sem koszorút – tilos. A színeknek is megvan tehát a maga szimbolikája, hogy egy esküvőn például a menyasszonytánc után átöltözik a lány piros ruhába és piros kendőt kötünk a fejére.

Ezek szerint innen jött át ez a magyar hagyományokba is?
Igen, csak itt még sok olyan apróság van, amit nehéz elmondani. Például, aki többször megy férjhez, az nem nyúlhat a fehér lány kendőjéhez soha. Csak akinek egy férje volt.

Milyen egy tradicionális oláh cigány esküvő és temetés?

Ezt meg kell élni, sokkal nehezebb elmondani. Ott kell lenni és látni kell.

A cigány közösségek, ami negatív, arról nem szeretnek beszélni és megmutatni. Mi nem szeretjük, mikor egy temetésen forgatnak vagy telefonon bejelentkeznek, legalábbis az én ismerőseim és családom így gondolják, mert ez egy olyasvalami, amit az ember nem szeret visszanézni, mert ez egy fájdalmas dolog. Nem lehet elfogadni, de meg kell tanulni együtt élni a veszteséggel, de visszanézni nem szereti az ember. Az esküvő más, az egy tök jó dolog.
Ott is vannak mindig zenészek, de vannak, akiket a közösségből felkérnek énekelni egy-egy dalban. Ha tudják valakiről, hogy szépen énekel, akkor azt a családtagok felkérik, hogy énekeljen ő is egyet-egyet. Azt tudni kell, hogy minden bulinak a vége hallgatókkal fejeződik be. Mikor már nagyon a végét járják, általában előkerülnek a hallgatók. Fontos, hogy amikor elkezdenek egy csoportba elkülönülni a férfiak, akkor oda nő már nem ül, nem illik neki. Családokat ültetnek egy-egy asztalhoz, de amikor már ott felszabadul minden, és elkezdődik az efféle mulatás, hogy a férfiak egymáshoz átülnek, akkor már oda nő nem ülhet.
Aztán meg a közös életük során sok minden azon múlik, hogy az a lány a férjével mennyire tud modernizálódni, mennyire tér el a férjnek a gondolkodása a hagyományoktól, hogy nem ragaszkodik annyira kézzel-lábbal a szokásokhoz, de azért sokan így gondolkodnak, ahogy a régi szokások tartották. Számít ugye az öltözködés is, hogy mit illik egy lánynak, egy asszonynak. Ezért mikor férjhez megy egy lány, sok múlik a férjén, hogy megengedi-e, hogy rövidebb szoknyát hordjon. Ezek olyan apró és szerteágazó dolgok, hogy nem is tudom hirtelen, melyikbe kapjak.

Az még érdekelne, hogy ha ennyire távol tartják a lányt a külvilágtól, akkor hogyan ismerkedhet meg a jövendőbeli férjével?
Az udvarlásra gondolsz?

(Fotó: Nagy Tamás/nőklapja.hu)

Igen. Vagyis arra, hogy ha van egy lány, akit ennyire fognak, akkor hogyan lehet őt megközelíteni?
Régen például a lóvásárok is jó lehetőséget kínáltak erre. Ott a szülők nézték ki egymásnak a fiatalokat vagy a fiatalok is kinézhették egymást. Lóvásáron, esküvőn, közösségi összejövetelen történtek ezek a kiszemelések. Hogy hát hoppá, ott ez a lány, ezért én megyek és a fiamnak megkérem, hogy a menyünk legyen. Mert azért fontos a cigányságnál, hogy az a fiú is meg a lány is milyen családba kerül, ez sokat számít. Ez, hogy kinézek egy lányt, az nem úgy megy, hogy aztán a fiú elhívja randira, hanem annak az a menete, hogy a szülő vagy egy másik közreműködő ember, aki ismeri a családokat, a fiús családdal odamegy a lány családjához, és szót emelnek. Vagy van egy lánynéző, az csak annyi, hogy átmennek, beszélgetnek, a két fiatal megnézi egymást, és ha tetszenek egymásnak, akkor már ott rögtön mondják, hogy a fiam hadd járjon már a lányodhoz. És ha megengedik a lányos szülők, akkor szabad menni. De a fiú és a lány ezután sem maradhatnak általában kettesben. Nincs olyan, hogy kettesben elmennek moziba vagy ottmaradnak egy szobában, hanem általában egy rokon vagy valaki elkíséri őket. Éjszakákba nem mennek, nem engedik el azért így a fiatalokat. Ennek is van egy ilyen kötött menete. Nem tudom, hogy ma mennyire tartják ezt más közösségek, de nálunk még így van az ismerősi, családi körben.

A férjeddel is így ismerkedtetek meg?
Nem, én azért szerencsésebb voltam. A kezdetek kezdetén úgy kezdtünk el zenélni, hogy az unokatestvéreim elrángattak egy színházba, hogy egy gyerekzenekart alapítsunk a saját magunk szórakoztatására. Elmentünk egyszer egy ilyen próbára és ott ragadtunk. Jött a Ki mit tud?, ahová a helyi igazgató nevezett be minket, és azt a kategóriájában megnyertük.

16 éves voltál ekkor, igaz?
Igen. Ebben az időben nekünk volt egy előadásunk, ebben a színházban, és az én szüleim is ott hallottak engem először énekelni.

Milyen élmény volt a szüleidnek, amikor először hallottak téged énekelni?
Meglepődtek. Nagyon meglepődtek, mindenki csodálkozott: mit csináltál, hogyhogy nem tudtad, hogy a lányod így énekel? Hát nem tudták. Mert mi egymás között a gyerekekkel énekelgettünk csak. Felnőttek előtt mi nem mertünk, csak hallgattuk őket. És itt ismertem meg a férjemet, ezen az első előadáson, amikor a koncert után egy spontán buli alakult. A gitár hozzákerült és elkezdett rajta játszani. Hát, ügyes volt. Nagyon ügyes volt. Nagyon jól gitározott és kérdeztük, hogy nincs-e kedve jönni a zenekarba? Mondta, hogy de van. Így kezdődött el, hogy próbáltunk, aztán később az ő szülei jöttek hozzánk, az én szüleimhez, hogy mi lehessünk egy pár, mert mi szeretjük egymást. Úgyhogy nekem szerencsém volt, hogy így volt lehetőség megismerkedni, de a szüleim is könnyebben elengedtek így a színházba, hogy nem csak én mentem, meg a többi lányrokon. Meg látták azt, hogy mi is szeretjük egymást, miért elleneznék ezt, miért ne lennénk egy pár?

Többször fel szoktad emlegetni, hogy másképp alakult volna az életed, ha nem találkozol a férjeddel.
Az biztos, hogy ha én nem vele találkozom, hanem a mi hagyományaink szerint úgy megyek férjhez, ahhoz, akit az én szüleim kiválasztanak, akkor nem biztos, sőt, biztos vagyok benne, hogy nem beszélgethetnénk mi sem itt, nagyközönség előtt nem énekelhetnék, esetleg csak otthoni körülmények között, családban vagy a közösségeinkben. Sok ilyen asszony van, akik nagyon szépen énekelnek és a zárt közösség ismeri őket csak. Ilyen például az én nénikém, meg a nénikéim, akik sajnos már nem élnek. Az egyik nénikém a hallgatós lemezen hallható is, ahogy énekel. Ő is egy ilyen asszony volt. Én is így lennék, hogyha nem Mazsival élnék. De mi egy pár lettünk, ő is nagyon szeretett zenélni, ő is nagyon szerette ezt a világot, és hát magunk között másképp is adjuk elő a dalokat, mint nagyközönség előtt, mert hát oda egy kész műsort visz az ember. Ott nem olyan spontán megy, bár adott esetben spontán is zenélünk a színpadon, de azért más az előadásmód, más a közönség. Más cigányok előtt énekelni egy közösségben, mint színpadon a nagyközönség előtt.

Egymás között egyébként saját nyelven beszéltek?
Igen, én a cerhári nyelvet beszélem. Van a lovári és én azon belül is a cerhári. Erről többet azért nem szeretnék mondani, mert annyira nem néztem ennek utána.

Azon, amiben ennyire benne élsz, nem kell sosem gondolkodni. Nem foglalkoztunk ezzel sosem, hogy levezessük vagy kutassuk a nyelvünket és azt gondolom, hogy ez nem is a mi dolgunk.

Nekünk a férjemmel és a családommal kettős identitásunk van, felváltva használjuk mind a két nyelvet. Ahogy éppen jön és érezzük. De az biztos, hogy a közösségeinkben, ha többen vagyunk, akkor inkább cigány nyelven folyik a beszéd, meg az idősebbekkel szemben az a tiszteletnek egy formája, ha cigányul beszélsz. Azért ez fontos.

(Fotó: Nagy Tamás/nőklapja.hu)

A gyerekeitek is beszélik a nyelvet?
Igen, beszélik. Ez a része sokkal nehezebb. Látható, hogy a mai fiatalság egyre kevesebbet beszél cigányul. Az okát nem tudom, hogy szégyellik a nyelvüket vagy miért? De szerintem mindkettő tehet róla, a cigány fiatalság meg az idősebb generáció is, és a nem cigányok is, akik elvárják tőlünk, hogy ne a saját nyelven beszéljünk.

Ezt szokták érzékeltetni?
Engem is megszóltak már, ha olyan helyre mentem be, ahol nem cigány is van, hogy ne beszéljek cigányul. Konkrét példát tudok rá mondani. Amikor a lányom kicsi volt, két-három éves lehetett, ott a környékünkön egy bolt volt, rendszeresen oda jártam vásárolni. Ismertek bennünket. Bementem a lányommal és hozzá kicsi korában csak cigányul beszéltem. Ő is csak cigányul beszélt. Érteni magyarul mindent megértett, de nem beszélte annyira a magyart. A boltban is cigányul beszéltem a gyerekkel, mert az jött automatikusan, azt szokta meg a gyerek is, én is. Az eladó, aki rég ismert, egyszer megszólt, hogy nem szégyellem magam, hogy én cigányul beszélek a gyerekhez? Ezen nagyon meglepődtem: miért kéne nekem szégyellni magam a saját anyanyelvem miatt? Azt mondtam neki:

szégyellje magát az, aki tőlem azt kéri, hogy én ne merjek megszólalni a saját anyanyelvemen, tehát hogy én szégyelljem az anyanyelvemet. Szégyellje az, aki azt kéri, hogy én ne merjek beszélni cigányul a gyerekemhez, ha bemegyek egy boltba.

Volt már egy pár ilyen helyzetem, sajnos, de ez az emberi nem tudom micsoda. Berögződés. Szűklátókörűség. Hogy úristen, ha nem értünk egy olyan nyelvet, ami nem egy világnyelv, amit a nagyközönség nem ismer, akkor azt nem szabad használni.

Hányan beszélik ezt a nyelvet Magyarországon?
Nem tudom, de egyre kevesebben. A mi fiataljaink is, iskolában, óvodában már…

…inkább kevert nyelvet beszélnek?
Igen, mert ugye a magyart használják iskolában, óvodában. Mi magunk is sok mindent elfelejtettünk, ha nincs miért használni. Elfelejtődik, és az új generáció sem fogja ismerni, ha mi sem használjuk már, így lesz a keveredett nyelv, hogy az öregebb generáció már nem mindent adott tovább. Meg a közösségek, ahova járnak a gyerekek, ott többet beszélnek magyarul. Többet vannak az iskolában szinte, meg óvodában, intézményben, mint otthon. Otthon nem tudom, mennyire beszélnek cigányul, családja válogatja. Sok van, aki érti, de nem beszéli, és olyan is, aki se nem érti, se nem beszéli, pedig a szülei még beszélik a nyelvet.

Remélem, majd egyszer rájönnek, mit vesztenek ezzel. De sajnos efelé haladunk, hogy el fog tűnni a nyelvünk.

Említettél egy rossz példát, és nekem újságíróként is az a tapasztalatom, hogy a rémtörténeteket jobban szeretik felkapni, miközben a csendes együttélés jó példáit nehezebb megmutatni. Van ezzel kapcsolatban pozitív tapasztalatod is?
Ez nehéz kérdés, mert nap mint nap találkozom a cigányságom miatt hátrányos megkülönböztetéssel. Ha például kimegyek a piacra, és csak azért, mert megállok egy zöldséget megnézni, az idős bácsi mögöttem jön és fellök, merthogy menjek már vissza Indiába, miért állok én meg ott? Ezek azok a helyzetek, amikkel meg kell tanulni együtt élni. De ha elmegyünk egy-egy koncertre, és előadóként lépünk fel, ott a közönség más, mert olyanok jönnek el, akik nyitottabbak a cigányság felé, vagy emberszeretőbbek, nem is tudom, minek nevezzem őket. De volt olyan koncertünk is, ami után azt mondták, hogy Úristen, mi ez a zene? Mert ilyet még nem hallottak, ezt nem ismerték, de most utána fognak nézni, hallgatni fogják. Picit a kultúrának is utánanéznek ezáltal. Sajnos volt olyan tapasztalatom is, amikor itthon a magyarságomat kellett szégyellnem. De azért nagyon örülök és hálás vagyok az életnek, hogy olyan embereket ismerhetünk meg a munkánk által, akik nem a bőrszínemet nézik. Azokat az embereket, akik nem szeretik a cigányokat, úgysem tudom megváltoztatni.

Isten kezében vagyunk mindannyian. Lehet, hogy Isten egyszer majd megváltoztatja őket, ha már ők maguktól nem hajlandóak.

De az ilyeneket kerüli az ember. Az utcán kilépve ezekkel minden nap találkozunk. Ha rám nézel, azért rám van írva, meg sem kell szólalnom. De ezt abban a pillanatban, ahogy ezeket a helyzeteket felismeri, le is zárja az ember. Elkerüli azokat, akikről tudja az ember, hogy nem szeretik a cigányokat vagy a más nemzetiségű embereket.

A zene világnapján adja magát a kérdés: lehet a zene olyan híd, eszköz, ami tud ott közösséget teremteni, ahol nincs?
Abszolút. Én azt gondolom, hogy a zene a legerősebb művészeti eszköz, amit Isten adhatott az emberiségnek. A legjobban talán ez jut el az emberekhez és ez szólítja meg őket a legjobban. Olyan közösségteremtő ereje van és ráadásul egy olyan közös anyanyelv lehet, amit – azt szoktuk mondani – nem érteni, hanem érezni kell, és amit, ha az ember jól ad át, akkor értheti az is, aki a szövegét nem érti. Erre egy példa: jó pár éve abbahagytuk, de évekig sikeresen működött egy klubunk a Kazinczy utcában, ahol cigányok és nem cigányok együtt tudtak bulizni, szórakozni, megismerni egy olyan közösséget, amiről addig azt sem tudták, hogy létezik, és aminek addig csak a rossz oldalát láthatták. Sajnos ezen túl kellett lépni, mert sok munka is volt vele, és nagyon elfoglaltak voltunk, de érdemes volt csinálni, mert olyan közösség jött létre, amilyen rég volt, és amilyen azóta sincs Budapesten. Olyan közösség, amelyik összejár, ha cigányzenét szeretne hallgatni. Mert nagyon sok olyan nem cigány fiatal is van, akik szeretik a cigányzenét meghallgatni, vagy megtanulnának táncolni. Meg cigány fiatalok is, akik közösségben szeretnék megélni a táncaikat és ilyen hely most nincs, ezt hiányolom. Erre sajnos nincs kapacitás, mert időközben megszületett az unokám is.

Hány éves vagy egyébként?
42.

Fiatal nagymama vagy még.
Igen, és nagyon élvezem. De szerintem jobb fiatalon szülőnek is lenni, mert fiatalon sokkal rugalmasabb az ember, nem olyan túl parás. Egy idősebb azért már túl parás, nagyobb a felelőssége. A fiatal átvészel mindent.

(Kiemelt kép: Nagy Tamás/nőklapja.hu)

Ha úgy érzed, az itt felvetett gondolatok közül néhány, vagy akár több is megszólított, gyere beszélgetni a Nők Lapja Szövegelő csoportjába!