Ha valaki képes maga körül valódi csöndet teremteni, és ebben a csöndben át tudja adni magát egy valóságosan meseszerű történetnek, ha valamennyi keveset megőrzött gyermeki lelkületéből, annak örömös órákat fog szerezni a Fűhárfa.
De fontos, hogy hagyjanak időt, ennek a könyvnek nem való a gyorsolvasás.
Messzebbről kezdem. Ha őszinte vagyok, Paul Newman miatt néztem meg a Hosszú, forró nyár című filmet. (Nagyon más hangulat, mégis, a Fűhárfa mellé ez a pluszajánlatom.)
Azt hiszem, ez a székemhez odaláncoló film volt az oka, hogy belefeledkeztem az amerikai Dél világába, s újra elővettem Mark Twain Huckleberry Finnjét, s utána Capote kevéssé ismert kisregényét, a Fűhárfát. A Hidegvérrel és az Álom luxuskivitelben írójának ezt a történetét mintha kevéssé ismernék. Engem néhány évvel ezelőtt már szíven ütött. A lányom adta a kezembe, akivel nem feltétlenül hasonló az irodalmi ízlésünk. Most talált.
