Az újság – amelyet az olvasó a kezében tart – százezrekhez szól, immár hetvenegy éve. Múltjáról kevesen tudnak többet, mint az a főszerkesztő – Révai Valéria –, aki 1986 és 1991 közt jegyezte.

– A Nők Lapja főszerkesztőjének lenni rang. Hogy kerültél a laphoz?
– Kaptam egy telefont az akkori főszerkesztőtől, Németi Iréntől, kérte, menjek be hozzá, szeretne megismerni. Azt gondoltam, majd kér tőlem egy cikket, hiszen akkor már sok évtizedes újságírói munka volt mögöttem.

– De nem ez történt.
– Nem. Azonnal közölte, hogy főszerkesztő-helyettest keres a nyugdíjba vonuló Ranner Gizike helyére. Három órát beszélgettünk, sokat kérdezett, sok gondolatát megosztotta. Őszintén mesélt a munkatársakról, a búcsúnál pedig jelezte, több jelöltje van.

– Aztán jelentkezett.
– Igen, megkért, legyek a helyettese.

– Te pedig azt mondtad, rendben.
– Nem. Gondolkodási időt kértem. Tudtam, ez óriási megtiszteltetés, soha nem próbált feladat, és hihetetlen bizalom irántam. Át kellett gondolnom, riportok írása helyett akarok-e egész nap egy asztal mögött ülni. Elgondolkodtam, hogy fogadnak majd az újságírók.

– És milyen volt a fogadtatás?
– Elfogadták Irénke döntését, így engem is. Azt persze nem tudom, mit mondtak a hátam mögött. Tudod, én akkor egy másik világba csöppentem, meglepett a hetilapos tempó a napilapos hajtáshoz képest.

– Két évvel később, Németi Irén nyugdíjazása után főszerkesztő lettél. Változtattál a lapon?
– Sokat tanultam Irénkétől, és tudtam, a drasztikus változást nem szereti az olvasó. Emlékszem, Virág Éva volt Magyar Hírlap-os kolléganő megkérdezte: Vali, te milyen lapot akarsz? Ránéztem, és azt mondtam: jót és igazat! Nem azt, hogy jobbat, csak azt, jót. A nyolcvanas évek közepétől szabadabban, bátrabban írtunk mindenről. Az első értekezleten azt mondtam a kollégáimnak, próbáljunk olyan lapot csinálni, ami ötven év múlva is valós képet ad a nyolcvanas évekről, a családok életéről. És kértem, felejtsék el az öncenzúrát.