Ákos Juditot általában kétségbeesett családtagok vagy maguk a betegek hívják, mert a kórházból kilépve azonnali ápolásra, felügyeletre szorulnak. A Miskolcon és környékén dolgozó szakápoló és csapata ott lép be a képbe, ahol a távol élő rokonok tehetetlenek, az idő- és emberhiánnyal küzdő állami, egyházi gondozóintézetek pedig túlterheltek. Mindegy, hogy szegénytelepre, kertes házba vagy lakótelepi otthonba hívják, Judit pár órán belül a helyszínen van.
1. állomás
– Hogy tetszett aludni? – szól kedvesen Ákos Judit a fotelban, felpolcolt lábbal ülő Éva nénihez. Csapatának egyik tagja, István a kiszáradásból lábadozó, törékeny idős hölgy száját törölgeti finoman. Rántottát készített neki, és épp most végeztek a reggelivel. István húga, a szintén csapattag Ivett ablakot nyit, a friss levegőt az arcunkon érezzük hirtelen. Miskolcon vagyunk, egy kerttel körbevett, régi kis házban. Éva néni beszédét nehezen érteni, egyedül felállni sem tud, pedig három hete még járókerettel járt – ez is a kiszáradás miatt van, mondja Judit. Miközben arról kérdezi az asszonyt, hogy van, fáj-e a sebe, illetve mit hozzanak neki ebédre, a kezét simogatja, és figyelmesen néz rá. Évának egy szemölcse is elfertőződhetett, a sebet Juditék kezdték kezelni, és már szépen javul.
– Egy hete hívott fel a fia – fordul hozzám Judit –, elmondta, hogy az anyukáját másnap engedik ki a kórházból, és napi hatórás felügyeletre lenne szüksége, de ő a munkája miatt nem tud mellette maradni. Jöttünk, felmértük a helyzetet, és István azóta vele van.
Az állami és egyházi gondozószolgálatok munkatársai az ország minden részén leterheltek. Kevés a szociális szakember, ahogy a szakma megtartó ereje és megbecsültsége is fogyóban. Kapacitástól, területtől is függ, hol mekkora a várólista, illetve hogy meg tudják-e oldani a délután négy óra utáni vagy a hétvégi munkavégzést. Juditék vállalkozóként sokkal rugalmasabbak, általában még este kilenckor is úton vannak, és számukra a hétvégék, az ünnepnapok a legzsúfoltabbak.
