Ezt a gondolatot nem a Tátra utcában fogalmaztam meg, miután elhaladtam Lackfi János mellett. Nemrég a kezembe akadt néhány egyetemi jegyzetem, és elfogott egy nagyon furcsa nosztalgia. Nem arra kezdtem vágyni, hogy bárcsak újra húszéves lehetnék, és ihatnám a vörösboros kólát az egyetemi bulikban, táncolhatnék hajnalig és két óra alvás után kisimultan ébredhetnék, hogy aztán beslattyogjak az egyetemre és valahogy megússzam az egész vizsgaidőszakot. Nem, ennek pont az ellenkezője vonz: hogy a mostani, érett, lecsillapodott fejemmel ülhessek ott azokon az órákon, és ne elvégezni akarjam az egyetemet, hanem élvezni is. Tévedés ne essék, nagyon is élveztem az egyetemi éveimet, de ennek aligha volt köze azokhoz a dolgokhoz, amiket tanultam. Persze, voltak nagyon karizmatikus tanáraim, voltak emlékezetes szemináriumaim, de ez kevés. És ez nem az egyetem hibája volt, hanem az enyém.

Túl korai döntések

Feltételezem, hogy rajtam kívül nagyon sokan érzik azt, amit én. Hogy úgy végeztek el iskolákat, hogy közben nem tudták értékelni, mekkora ajándékot kapnak az intézménytől nap mint nap. Semmiképp sem szeretnék általánosítani, és azt mondani, mindenki olyan, mint én, és ez az egész rosszul van kitalálva. Nekem is voltak évfolyamtársaim, akiken látszott, hogy tényleg azért vannak ott, mert érdekli őket. Akik vették a fáradságot, és mertek gondolkozni, mertek saját gondolatokat megfogalmazni, mertek akár vitatkozni is a tanárokkal. Én ehhez 18-20 évesen nagyon kevésnek éreztem magam. Ezért próbáltam valahogy normálisan venni az akadályokat, valahogy menni egyik félévről a másikra, teljesíteni, ahogy bírtam, lehetőleg minél kevesebbszer megbukni, de az, hogy érdeklődést váltsak ki bármelyik tanárból, vagy esetleg egy minimális nyomot is hagyjak bennük, meg sem fordult a fejemben.

Ha most kapnám meg azokat a feladatokat, amiket akkor megkaptam, és nem mellesleg annyi szabadidőm lenne, mint akkor volt, egészen másképp állnék a tanuláshoz, az biztos.

Nem azt matekoznám ki a barátnőimmel, hogy hogy lehet majd ezt is a lehető legkevesebb kellemetlenséggel túlélni, és nem felosztanánk a feladatokat, mintha kilóra lehetne adagolni a tudást, hanem megpróbálnám komolyan venni.
Utólag visszagondolva, annyira becsülöm azokat az évfolyamtársaimat, akik akkor is ezt tették, és sajnálom, hogy nekem akkor teljesen más volt a hozzáállásom. De nem feltétlen tartom csak magam hibásnak.
18 éves korban eldönteni, hogy az ember mi szeretne lenni, vagy legalábbis, hogy mit szeretne tanulni, egyáltalán nem olyan magától értetődő elvárás. Nekem 18 éves koromban fogalmam sem volt arról, mi akarok lenni. Pontosabban voltak elképzeléseim, például egy időben hivatásos kórista szerettem volna lenni, máskor meg grafológus, de azt valahogy tudtam, hogy ezek nem fognak megvalósulni, és valójában nem reális vágyak. Amikor dönteni kellett a pályaválasztásról, azt mondtam apukámnak, válasszon ki nekem három helyet, én pedig majd elvégzem, amelyikre felvesznek. Választott, felvettek, elvégeztem, és nagyjából tíz évvel később megnyugodtam, hogy tulajdonképpen pont ezt szerettem volna. Ez végül is egy happy end, de akár lehetett volna másképp is.

Az időzítés fontossága

Nálunk is voltak az egyetemen idősebbek, akiket akkor leöregeztünk, sőt, egyiküket apunak hívtuk a háta mögött. Nyilván ők sem voltak öregek, maximum harmincasok, de persze egy húszévesnek mindenki öreg, aki elmúlt 22. Mai fejjel azt gondolom, ők voltak a legmenőbbek, hogy mertek nagyot lépni, és otthagyva addigi munkájukat vagy bármilyen más élethelyzetüket, képesek voltak beülni a húszévesek közé, és vállalni ennek minden velejáróját. Persze őket érdekelték is az órák, az „öregek” már csak ilyenek.

Enrico Cerea

Egyszer beszélgettem egy nagyon menő olasz séffel, Enrico Cereával, aki egy három Michelin-csillagos éttermet vezet, amely különben az apjáról szállt rá (a csillagok közül egyet szerzett az apuka, a másik kettő már Enricón múlott). Ő mesélte nekem, hogy amikor középiskolába járt, és kérdezgették a szülei, mi szeretne lenni, mindig azonnal rávágta, hogy szakács. Különös módon azonban ennek az apukája nem tudott felhőtlenül örülni, pontosabban nem adta ilyen könnyen a dolgot. Azt mondta a fiának, hogy lehet szakács, de előbb végezzen el valamilyen egyetemet, tanuljon művészeteket, utazzon, és ha ezután is szakács akar lenni, akkor jöhet. A fiú végül művészettörténet szakra ment, el is végezte, tanulmányai során számos külföldi országban megfordult, de semmi nem térítette el eredeti tervétől, továbbra is szakács szeretett volna lenni. Úgyhogy ígérete szerint az apja beengedte a konyhára, és az ifjabb Cerea nemcsak továbbvitte apja éttermének sikerét, de meg is triplázta azt. Egy világlátott, művészettörténész séfnek pedig a tányérjain is ott vannak azok az évek, amelyeket a konyhán kívül töltött, és senkinek sincs hiányérzete.
Ez persze szinte mesébe illő történet, hiszen az emberek nagy többségének nincsen forrása arra, hogy elvégezzen egy egyetemet, „csak úgy”, de a történet jól példázza, hogy

ideális esetben mindenkinek járna egy kis látókör szélesítés, mielőtt döntést hoz azzal kapcsolatban, hogy mire teszi fel az életét.

Ugyanez igaz a házasságra, a gyerekvállalásra, és csomó nagyon fontos döntésre is. A legtöbb életesemény, amely aztán meghatározza a sorsunkat, általában egy behatárolt időszakban következik be, mert úgy van a „Nagy Könyvben” megírva. Pedig az időzítés nagyon fontos kérdés. Daniel Pink sztárszerző, a Motiváció 3.0 és az Eladni emberi dolog című sikerkönyvek szerzője az időzítés nagymestere. De szó szerint. Mikor című könyvében az időzítés lélektanát mutatja be, és arra hívja fel a figyelmet, hogy az időzítés nem művészet, hanem tudomány, amelynek segítségével sikeresebben élhetünk, dolgozhatunk és teljesíthetünk. Szerinte baj, hogy legtöbbször nem akkor végezzük el a feladatainkat, amikor kellene. Hajlamosak vagyunk csak azokra a kérdésekre fókuszálni, hogy mit, hogyan és kivel, és a mikor valahogy háttérbe szorul. Kutatások bizonyítják, hogy tetteink ötödének sikere csakis az időzítésen múlik, tehát az időzítés nem minden, de nagyon fontos dolog.

Daniel Pink az „A meglepő igazság arról, mi motivál minket” című előadáson. Aspen, Kolorádó, 2010. július 20. (Fotó: Riccardo S. Savi / Getty Images)

A magyarban van erre egy kiváló kifejezés: a jókor jó helyen lenni. Ez egy afféle sikerrecept, és amennyire egyszerű, olyannyira igaz is. És valóban, a jó hely rész talán könnyebben kivitelezhető, mint a jókor rész. Ha a mostani fejemmel lehetnék egyetemista, talán jobban megviselnének azok a kötelező tárgyak, amelyeket kínszenvedés volt végigcsinálni, de abban is biztos vagyok, hogy a jó részeket sokkal nagyobb örömmel tudnám csinálni.

Ha ma ülhetnék egy kortárs költő szemináriumán, biztos vagyok benne, hogy a bambulás és lapítás helyett csüngnék a szavain, és megpróbálnék minél aktívabban eszmét cserélni vele.

A pedagógia tanáromnak pedig, aki becsmérlő szavakkal illetett, amikor az államvizsga után nem sokkal összefutottunk és megtudta, hogy egy női magazinnál dolgozom, ma már biztosan meg merném mondani a magamét, és nem pedig elnézést kérnék és szabadkoznék amiatt, amire akkor már évek óta vágytam.
Sajnos azonban az élet kegyetlen, és nem szabályos kronológiában tárja elénk azokat a dolgokat, amelyeket épp akkor testben, fejben és lélekben is ideálisan elbírunk. Ebből a szempontból mindig is irigyeltem Benjamin Buttont F. Scott Fitzgerald híres kisregényéből. Hatvanéves fejjel és húszéves testtel létezni a világban… talán ez lehet a legmesteribb időzítés.

(Kiemelt kép: nőklapja.hu/Getty Images)

Ez a cikk mindenki számára olvasható, ugyanakkor a nőklapja.hu több tartalma csak előfizetéssel érhető el. Ha regisztrálsz, öt cikket elolvashatsz fizetés nélkül. Ha tetszett az írásunk, regisztrálj, hogy az előfizetői tartalmainkhoz is hozzáférj.