Az áldozat szó negatív jelentéssel bír, ha azonban áldozatvállalásról beszélünk, azt azonnal nemes, tiszteletre méltó cselekedetként azonosítjuk. De miért vállalunk egyáltalán áldozatot? A leküzdhetetlen segítő szándék, a jó érzésünk vagy a másoktól érkező megbecsülés miatt? És hol húzódik a határ az önzetlenség és az önfeláldozás között?

Nelson Mandela szerint „semmilyen áldozat nem elég nagy a szabadságért vívott harc során”. Nem a levegőbe beszélt: apartheidellenes tevékenysége miatt huszonhét évet ült börtönben. De nemcsak a hazánkért vagy egy eszméért illendő hátrébb sorolnunk magunkat, hanem az emberi kapcsolatainkban is. Gary Chapman házassági tanácsadó, akinek többek között az öt szeretetnyelv elméletét köszönhetjük, úgy véli, „igazi szeretetre csak az képes, aki hajlandó áldozatot hozni”. Ez mind szép és jó, de a hétköznapokban gyakran a jelenség másik oldalával találkozunk. Azzal, hogy „rád áldoztam az egész ifjúságomat” vagy „hazajöttem a szabadságomról, csak hogy titeket kihúzzalak a csávából”, és persze ott van a jól ismert sóhajtás: „a család kedvéért feladtam a karrierem”.

Kinek kell ez egyáltalán? 

Az áldozatvállalás azt jelenti, hogy – elvileg tudatosan – lemondok valamiről. Például kiköltözöm egy kistelepülésre, vegán leszek, vagy maratoni futó, és ezért hajlandó vagyok órákat ingázni, elfelejteni a szalonnás rántottát, vagy épp minden nap edzeni. Mások nem biztos, hogy megértik a motivációmat, de nekem van benne valami jó, és ezért megéri. Eltér ettől azonban az áldozatvállalásnak az a formája, amikor nem a saját érdekem kerül előtérbe.
– Az önfeláldozásban van egy viszonyítás, ott valami nekem fontosról mondok le másnak a kedvéért – magyarázza Nemes László filozófus. – Lehet ez az időm, a szórakozásom, a karrierem, a társas kapcsolataim, a pénzem, vagy épp az életem, ha a háborúkra gondolunk. Van egy etikai megközelítés, miszerint a jó élet elsősorban az én jó életemet jelenti. Ebbe beletartozik, hogy a rendelkezésemre álló forrásokból színházba, külföldre, étterembe járok, mert ettől érzem jól magam, ettől lesz gazdagabb a személyiségem. Mások szerint viszont ezt a pénzt inkább a rászorulók támogatására illene fordítanom. Kérdés, miért kellene másokat segítenem, mi ennek az értelme, és vajon elvárható-e ez bárkitől. Akadnak szélsőségesen önfeláldozó emberek, akik lemondanak a pénzükről, kockáztatják az egészségüket, háttérbe szorítják a családi életüket. Ide tartoznak például azok, akik kritikus területen vállalnak önkéntes munkát, az egész vagyonukat elajándékozzák, vagy ismeretlennek ajánlják fel valamelyik szervüket. Ők lehetnek a példaképeink, de nem követelhetjük meg, hogy bárki az elvárható szinten felül teljesítsen lemondás terén.
Az, hogy mi az elvárható szint, függ a személytől és a helyzettől, de aki nem akar remeteként élni egy barlangban, annak valamennyi áldozattal mindenképp számolnia kell.

– A testi-lelki egészség feltétele a társas lét, ami alkalmazkodást igényel, és ez bizony önfeláldozást jelent – mondja Falucskai Henriett klinikai szakpszichológus. – Próbálunk megfelelni a környezetünk elvárásainak, és beilleszkedni a közösségekbe. Ezzel párhuzamosan igyekszünk a saját rendszerünket kialakítani, amire viszont nagyon erősen hatnak a társadalmi normák és a korábbi alkalmazkodási minták.

Cél a halhatatlanság

Más kedvéért lemondani a saját érdekemről rossz üzletnek hangzik, de nem kell félni: a mérleg mindkét serpenyőjébe kerül valami.
– A pszichológiai egoizmus elmélete szerint amikor segítünk valakin, amögött mindig van egyfajta önzőség – mondja Nemes László. – Ha egy kórháznak orvosi műszereket adományozok, vagy önkénteskedem egy szervezetnél, akkor jólesik, ha megemlítik a nevemet a tájékoztatóban, vagy megdicsérnek érte. Ha névtelenül cselekszem, akkor magamat tekintem igazi hősnek, és ez egészen különleges pszichológiai jóérzéssel jár. Evolúciós szempontból mindig komoly kérdés volt, hogy van-e önzetlenség a biológiában. Az inkluzív fitnesz, vagyis az összesített alkalmasság elmélete szerint a gyerekeinket, unokáinkat és mindazokat, akik a mi génjeinket hordozzák, támogatnunk kell. Akkor maradunk fenn, ha lemondunk bizonyos dolgokról, feláldozunk valamit az utódaink kedvéért. Ez megvan a törzsi összetartásban is, mert a csapat egy része rokonságban áll velem. Ebből a szempontból lehet egyfajta önzésként tekinteni arra, hogy azokat segítjük, akik a génjeinket hordozzák. A halhatatlansággal kapcsolatban is felmerül, hogyan tudom kiterjeszteni az élettartamomat. Egyrészt ott a vallási megközelítés, hogy valamiféle jutalmat kapok az önfeláldozásért, például jobb életet a túlvilágon. Ennek biológiai megfelelője az, hogy gyerekeket vállalok, és az utódaim emlékeznek rám. Illetve van még egy alternatíva, gondoljunk csak Horatiusra, aki úgy vélte, a művei alapján évszázadok múlva is tudni fogják, ki volt ő. Irodalmi alkotásoknak, tudományos felfedezéseknek köszönhetően a városon, országon túl is ismerhetik valakinek a nevét, akár még a következő évszázadokban is. Egy ilyen életre tekinthetünk úgy, hogy egyszerre jellemzi önfeláldozás és önzés. A másik lehetőség a kölcsönös önzetlenség, azok a helyzetek, amikor másokat abban a reményben segítek, hogy ők majd valamilyen formában viszonozzák ezt. Evolúciós stratégiaként nagyon sok ilyen kooperáció alakult ki. Az önzetlenség itt szintén a saját előnyök figyelembevételével értelmezhető.

Kiből lesz hős? 

Van egy pont, amikor a sorozatos áldozatot hozó személy úgy érzi, kihasználják, és nem értékeli őt senki. Nemes László úgy véli, ez akkor válik igazán önfeláldozássá, ha az érintett a felismerést követően is folytatja a tevékenységét, ezt látjuk sokszor az anyai mechanizmusoknál. Az összes korban megvan az igény a hősökre, ugyanakkor van egyfajta hiány is, ha valaki nem találja, hol lehetne az. A háborúk vagy a rendkívül veszélyes küldetések kapcsán mindig akadnak páran, akik elsőként jelentkeznek, és aztán egy emberként tisztelgünk előttük vagy az emlékük előtt. De mi van azzal az asszonnyal, akinek a férje egy ilyen küldetésben hal meg? Ő magára marad, egyedül tartja el és neveli a gyerekeiket, miközben senki nem ünnepli hősként. A nők életének ez az egyik tragédiája, hogy amit ők csinálnak, az nem olyan tett, amihez pillanatnyi önfeláldozás, bátorság szükséges, hanem sokszor évekig tartó szolgálat, lemondás. – Más területen önfeláldozók a nők és a férfiak, más a motivációjuk – tartja Falucskai Henriett. – A nők bizonyos személyekért hajlamosak áldozatot hozni, azért, ami kézzelfogható, a látható segítségnyújtás motiválja őket, a férfiakat pedig az átfogóbb jelenségek, az eszmék, a társadalom jobbá tétele sarkallja. De nemtől függetlenül is vannak önfeláldozóbb emberek, akik következetesen segítőkészebbek másoknál, ami sokszor a nevelés miatt alakul így. Ennek azonban megvannak a maga határai. Az érzelmileg zsaroló szülők gyermekei hajlamosabbak az önfeláldozásra. Az a gyerek, akire túlságosan nagy lelki felelősséget tesznek – például válás után ő lesz a szülő lelki szemetesládája, vagy folyamatosan neki kell a kistestvérét nevelnie –, már kamaszként felveszi az önfeláldozó attitűdöt, úgy érzi, ő akkor jó, ha saját magát háttérbe szorítja.

Túlzott önfeláldozás

Pár évvel ezelőtt az egyedüllét, a csend szükségességéről írtam egy cikket a nők túlhajszoltsága kapcsán, és a megjelenés után egy nyolcvanegy éves olvasónktól kaptam levelet. Bevallása szerint egész életét esztelen rohanásban töltötte, a munka, a háztartás, a diploma felnőtt fejjel való megszerzése mellett igyekezett a gyerekei és a férje minden igényét maradéktalanul kielégíteni. Egy idő után folyamatos ingerültség jellemezte, a családtagjaival egyáltalán nem beszélgetett, mert csak a feladataira tudott koncentrálni. Hetvennyolc éves korában jött a fordulópont. „Bemondtam az unalmast, és robbantottam, mintegy az ösztönöm diktálta elhatározással külön lakásba vonultam teljesen egyedül, úgy szervezve a dolgokat, hogy heti-kétheti családi ebédeken továbbra is összejöjjünk, és a férjemmel is megmaradjon a (felszínes) baráti kapcsolat. És láss csodát! Az új életmódhoz való rövid alkalmazkodás után teljesen megváltozott a természetem. Mind a családtagokkal való érintkezéseim során, mind a külső kapcsolataimban nyugodt és kiegyensúlyozott vagyok. Még a kapkodó beszédritmusom is normalizálódott. A tény, hogy akkor és azt csinálhatom, ami nekem jólesik, hogy nem kell állandóan másokra (még ha a szeretteimről van is szó) tekintettel lennem, és főleg alkalmazkodnom az ő igényeikhez, visszaadott egy olyan állapotot, amelyet boldogságnak merek nevezni.”
– Az önfeláldozás társadalmilag pozitívan értékelt tett, de a belső szabadság korlátja – magyarázza a pszichológus. – Ha korlátozom a szabadságom, akkor frusztrálódom, a frusztráció pedig agressziót, dühöt vált ki. Az önfeláldozásnak azonban van nyeresége is, ha más nem, akkor az, hogy jónak élem meg magam. Szeretetből teszem, és élvezem, hogy a másiknak örömöt, előnyt szerzek. Ebbe bele lehet feledkezni, de hosszú távon elveszíthetem saját magamat. A túlságosan önfeláldozó felnőttnek azt kellene szem előtt tartania, hogy teljesen önállótlanná teszi a gyerekét vagy a társát. Nem az a jó anya, aki a nap huszonnégy órájában a gyerek mellett ül, néha ki kell szakadni a szoros kötelékből. Ez igaz a munkára is: nem lehet folyamatosan dolgozni, kellenek szünetek, hogy az ember lendületet nyerjen, és frissen térhessen vissza. A boldogság és elégedettség serkenti a segítő szándékot, ugyanakkor vissza is hat, mert jó hatással van a lelkünkre, amikor jót teszünk. Mindig fontos azonban a mérték, mert nem tudunk vég nélkül adni, muszáj töltekeznünk is.

Szólni és észrevenni

Munkahelyen, párkapcsolatban és a családban is úgy működik ez jól, ha nemcsak adok, hanem kapok is, az én igényeimet is figyelembe veszi valaki, és hozzám is alkalmazkodnak.
– Nagy motiváló ereje van annak, ha valaki észreveszi, hogy a másik áldozatot hozott érte – folytatja Falucskai Henriett. – Néha ki kell mondani a dolgokat, mert nem biztos, hogy a többiekben tudatosodik, hogy amit teszek, az erőfeszítéssel, lemondással jár. Sokszor nem azért használunk ki valakit, mert érzéketlenek vagyunk, hanem egyszerűen csak nem esik le, hogy az áldozat a másik fél részéről, függetlenül attól, hogy szeretetből és örömmel csinálta. Éreztessük a másikkal, hogy teszünk érte, ugyanakkor vegyük észre, ha valaki értünk hoz áldozatot, és törekedjünk rá, hogy viszonozzuk. Azért is fontos, hogy erről nyíltan beszéljünk, mert az áldozatvállalás mintája öröklődik. A gyerek számára természetessé válhat, hogy másokat segít, de megesik, hogy azt hiszi, neki csak magával kell foglalkoznia, mert észre sem veszi azt, amit a szülei tesznek érte. És szem előtt kell tartanunk, hogy nem kerülhetünk mindig az utolsó helyre. Rendben, hogy nem én vagyok az első, mert vannak gyerekeim, sok a munkám, a férjemnek és a barátaimnak szükségük van rám, de legalább legyek benne a sorban! Vegyem észre, ha túl sok a teher, és kérjek segítséget. Ne magamban dúljak-fúljak, mert csak akkor lehet megoldást találni, ha kimondjuk azt, ami zavar.

Fotó: Getty Images

Ha úgy érzed, az itt felvetett gondolatok közül néhány, vagy akár több is megszólított, gyere beszélgetni a Nők Lapja Szövegelő csoportjába!