Mócsy Ágnes atomfizikus, egyetemi professzor. Imád táncolni, gyűjti a cipőket, és dokumentumfilmeket készít. A világ egyik legjelentősebb részecskegyorsító intézetében dolgozott éveken át, most a tudomány és a művészet kapcsolatát kutatja, tanítja. És már tudja: a legfontosabb, hogy önmaga lehessen.
Sokszor megkapta már, hogy nem úgy néz ki, mint egy fizikus. „Mert nem vagyok férfi, vagy mert túl sok minden érdekel?” – kérdez vissza ilyenkor. Egy ideig ő is úgy gondolta, hogy a magas sarkú, a rúzs és a színes haj nem illik egy tudóshoz. De aztán rájött, hogy amíg valaki nem lehet önmaga az élet minden területén, addig nem is hozhatja ki magából a maximumot. Márpedig a New Yorkban élő Mócsy Ágnes arról híres, hogy ő aztán ki akarja hozni magából a maximumot.
– Azt szoktam mondani, hogy egyrészt a hormonok miatt lettem fizikus – kezdi. – Kilencedikes koromban, Kolozsvárott, új fizikatanárt kaptam, aki teljesen más volt, mint a többiek. Tellmann Jenőnek, Csocsónak hívták, az erdélyi fizika világának legendás alakja lett, és engem is elvarázsolt. Nemrég, kilencvenhárom évesen hunyt el, nincs diákja, aki ne emlékezne rá. A másik ok, hogy akkoriban nem nagyon lehetett vacillálni, dönteni kellett, merre indulok a gimnázium után. Mivel matekból jó voltam, megszerettem a fizikát is, erre a szakra jelentkeztem az egyetemen. Kevés magyar diákot vettek fel, de bejutottam.
Ági igazából táncosnő szeretett volna lenni (amikor a doktoriját írta a minneapolisi egyetemen, akkor is nyugat-afrikai és karibi tánctanfolyamon kapcsolódott ki), élete álma pedig az volt, hogy utazhasson.
– A Ceaus ̨escu-érában azt hangoztatni, hogy látni szeretném a világot, gyakorlatilag öngyilkosságnak számított. Szintén fizikus anyám, az én Mamzim viszont támogatott, és azt mondta, ha tényleg menni akarok, az eszemmel talán messzebbre juthatok, mint a tánccal. Igaza lett, eddig ötvenhat országban járhattam.
