– Dédike, vigyél el kirándulni! – kérlelte Rebeka a dédnagymamáját, és ahogy szokta, szuszogva az ölébe telepedett a virágmintás, füles fotelbe.
Dédike, ahányszor náluk volt – márpedig sokszor ücsörgött ott, amióta fájt a lába –, mindig kirándulni járt Rebekával. Persze csak képzeletben. Azt viszont olyan kimerítően és izgalmasan bírták művelni, hogy még ki is melegedtek közben. És mennyi élményről számoltak be minden egyes kirándulás után Rebeka mamájának! Csak úgy dőlt belőlük a szó, mint az óvodásokból, miután ellátogattak a csoporttal az állatkertbe.