Kisebbik baj, hogy közhelyek, nagyobbik, hogy ártanak. Bántanak, sértenek, igazságtalanok. Néha a segítés szándékával mondunk egymásnak olyat, amit nem lenne szabad. Ezek a mondatok árulkodnak is. Arról, mennyire vagyunk együttérzők, mitől félünk, mit gondolunk az erőszakról.
Engedd el! – tanácsolja a kolléganő, az unokanővér, a házban lakó a gyermekre évek óta hiába váró fiatal nőnek. Ne görcsölj rá, foglalkozz mással, lazulj el. Odadobják ezt a mondatot, nyilván jó szándékból, de fogalmuk sincs arról, mit érez az, aki ezt az irodában, a családi asztalnál ülve vagy a lépcsőházban állva hallgatja. Hogyan kell valamit elengedni, ami ennyire fontos, ami természetes vágya a legtöbb embernek?
