Schäffer Erzsébet: A gyermekélet tanúi, Nők Lapja, 1990/3.

Ki tudja, mi a komposzt? – kérdezte ismerősöm néhány falusi gyerektől. Ketten ha hallották már, hogy az el­hullott zöldnövények rothasztásával készül ez az olcsó, kiváló talajjavító. Ez akkor jutott eszembe, amikor újra végignéztem a közel egy esztendeje nyitva tartó, gyönyörűséges szentendrei kiállítást a századeleji gye­rekek életéről. Akik nemcsak szűkebb és tágabb környezetük tárgyait ismer­ték és használták kicsi koruktól, ha­ nem korán eligazodtak a szokások és a felnőttek elevenen tartott rítusai kö­zött is. ,,Le tudták nézni” a magatar­tásformákat, mint ahogy másolták a munka mozdulatait, a tánc lépéseit, az imákat és a kapcsolatok alakítását.
Nyíltabb volt számukra a felnőttek világa, nyíltabb, egyértelműbb, mint a mi felvilágosított gyerekeink számára a mi világunk. Nem, nem megyek be­le a csőbe… nem kezdek párhuzamot vonni. Botorság lenne. Hiszen tudom, hogy a századelőn, 1904-ben a meg­haltak közel ötven százaléka ötéven aluli kisgyerek volt. És minden tize­dik gyerekhalál oka vele született gyengeség… Tudom, hogy a kis csu­hébabák, falovacskák jó része leve­gőtlen, apró szobácskákban készült, tudok a kisbabákra szorosan rátekert dunnikákról, a mákfőzetről, a tudat­lanság és a szegénység szülte buta és rossz szokásokról.
De hát azt kell látnom, hogy a sze­génységet — azt a fojtó, levegőtlen nyomort — magunk mögött hagytuk. (Magunk mögött hagytuk?) A betegsé­geket jórészt legyőztük. (Legyőztük?) S még sok mindenfélét a javunkra ír­hatunk. (A javunkra írhatunk?) De a gyerekeink mégis itt ácsingóznak bip-bipelő, idegen játékaikkal körülöttünk, értetlenül és összezavartan, idegesen és beteg lélekkel. Mint mi magunk, akiknek azért megvan az a lépéshátrányunk, hogy még játszhattunk csut­kababával, de már elfelejtettünk me­sét mondani.