Korábban, amikor a jóléti állam még nem létezett, a nőket főleg a gazdasági biztonság érdekében kényszerítették házasságra, és azért, hogy utódokat szüljenek. A házasság kiváló találmány volt a nők alárendelt szerepének bebetonozására, hogy a reprodukció váljon gyakorlatilag az egyetlen dologgá, amelyre hatásuk lehet. Nem volt választás kérdése: a házasság az egyetlen módja volt annak, hogy ne vesse ki őket a társadalom magából, sőt, gyakorlatilag az életben maradás feltétele volt. Úgy is mondhatjuk, hogy a történelem során hosszú-hosszú ideig két család stratégiai szövetsége volt a házasság, amelynek a hosszútávú stabilitás biztosítása volt a célja. Változtak az idők, a nők kivívtak bizonyos fokú függetlenséget és egyenjogúságot (persze messze még a teljes társadalmi egyenlőség), a házasság választható életforma lett, amelybe a szülőknek már nem sok beleszólása van. Persze vannak helyek a világon, ahol ma is a régi hagyományok élnek. Például India, ahol furcsa egyvelege keveredik a modernizációnak és a tradíciók megtartásának, és gyakran, nagyon gyakran olyan emberek is az elrendezett házasságot választják, akik egyébként teljes mértékben emancipáltak és urai saját életüknek.
Modernség és tradíciók szorításában
A modern, városi indiaiak házassági szokásairól Bakos Bettina kulturális antropológussal beszélgettem, aki már több mint két éve él Kalkuttában, és a szakdolgozatát is a témában írta, így talán kijelenthetjük, hogy egészen széles ismeretekkel rendelkezik a témában. De mielőtt belevágunk a meglepő, sokszor tanulságos részletekbe, kezdjük a téma komorabb oldalával:
egy 2018-as statisztika szerint a 26 millió 250 ezer kötött házasság több mint fele, pontosabban 53,25%-a volt elrendezett házasság globálisan. A szerelmi házasságok tehát a frigyek kevesebb mint felét tették ki, egész pontosan 46,75%-ot. Indiában jóval az átlag fölötti az elrendezett házasságok száma: a statisztika szerint 88,4%.
A több évszázados hagyomány tehát ma is él és virul – ez európai fejjel, 2020-ban olvasva akár rémisztőnek is tűnhet, pedig a jelenségnek igen sok árnyalata van, a tanultabb, középosztálybeli városi közösségekben főként annyit tesz, hogy az összehozott fiatalok, kölcsönös szimpátia esetén, egymást alig ismerve ugyan, de összeházasodnak.
Feleség és férj, Új Delhi, India. (Fotó: Getty Images)
Bakos Bettina az ELTE indológia szakán diplomázott, ami után egy éven át Nepálban tanított. Miután visszatért Magyarországra, egy filmes cégnél kezdett el dolgozni, ahol a legnagyobb, Magyarországra látogató indiai sztárokkal dolgozott együtt, és közben folytatta tanulmányait az ELTE Kulturális Antropológia Tanszékén, ahol szintén Indiával foglalkozott, azon belül is a házassági szokásokkal az indiai kasztrendszer tükrében. De honnan jött az ötlet? „Amikor Nepálban voltam, néha úgy mentünk el bulizni, hogy piros bindit ragasztottunk a homlokunkra – ezt egyébként a házas nők hordták régen, de most már divat és sokan viselik – meséli. – Mivel Nepálban a piros a házas nők színe, ezért ha bindit vagy piros szárit viseltem, mindig megkérdezték, hogy házas vagyok-e. Akkoriban egyébként az voltam, és miután ezt megmondtam, a következő kérdés mindig az volt, hogy szerelmi vagy elrendezett házasság-e. Innen jött az ötlet, hogy ezt a témát kutassam, az volt a tervem, hogy visszamegyek Nepálba ezt a kérdést kutatni.
Bettina és Terry a holi, vagyis a színek fesztiválja, a hindu tavaszköszöntő ünnep után.
Oda végül nem tudtam még egyszer kijutni, mert nem volt rá lehetőség, ezért az ötletet transzportáltam Indiába, és két évet töltöttem el Kalkuttában terepmunkán, végül idén fejeztem be ezt az új szakdolgozatot.” A két év letelt, az újabb diplomamunka elkészült, Bettina viszont maradt, Kalkutta pedig második otthonává vált. Most már ide köti az újabb szerelem is: kedvese Terry szikh pándzsábi, így a kutató már a terepmunkán túl, a valódi életben is látja (persze egy antropológiai terepmunka is úgy zajlik, hogy a kutató a vizsgált közösség tagjává válik), hogyan működnek az indiai családok. Kedvesével néhány napja nyitották meg éttermüket, a videóbeszélgetésünket néha meg is zavarja egy-egy izgatott munkatárs, hiszen befutnak az első házhoz szállításra váró rendelések. „Néha nevetek is rajta, hogy kicsit talán elégtétel lehet nekik, hogy a gyarmatosítás után most egy szőke, európai nő szolgálja fel a vacsorát” – mondja Betti nevetve, majd komoly hangnemben, vélhetően hindiül szót vált egy felszolgálóval.
Az elrendezett házasság nem mindig kényszerházasság
Kapcsolódó
Szerelmi vagy elrendezett házasságok?
Bettina, kutatási területéből kifolyólag az elrendezett házasságok világát ismeri. Viszont létezik az elrendezett házasságnak egy súlyosan jogtipró formája, a kényszerházasság (olyan házassági forma, amelyben az egyik vagy mindkét fél beleegyezése nélkül, esetleg akarata ellenére házasítják össze őket), amely Indiában már főleg csak az elmaradottabb vidékeken, a szegényebb, tanulatlan rétegek között jellemző, ami viszont az ország méretéből adódóan így is rengeteg áldozatot követel – mert ezek a főleg gyerekkorú lányok, akiket házasságba kényszerítenek, áldozatok, akik nemcsak szexuális erőszaknak vannak kitéve, de általában az oktatásból is kiesnek, hiszen asszonyként már a háztartással, a családdal kell törődniük.
A statisztikák sokkolóak, Indiában a 18 év alatti lányok 27%-a lesz házas, 7%-uk a 15. születésnapja előtt, ezzel az UNICEF szerint ebben országban a legmagasabb a gyerekmenyasszonyok száma.
Az ENSZ Népesedési Alapja (UNFPA) szerint a gyermekházasság világszerte naponta 39 ezer, évente pedig 15 millió 18 éven aluli lányt érint.
Ugyan nem ezt kutatta, a témáról azért Bettinának is van sztorija, az ő közvetlen környezetében is van olyan, akinek édesanyja kamaszkorában szülte őt. „Van egy alkalmazottunk, aki 21 éves, az édesanyja pedig csak 36. Indiában elvileg tiltott a gyerekházasság, hiszen nők esetében 18, férfiak esetében pedig 21 év a házasság alsó korhatára” – mondja Bettina, amiből kiderül, hogy törvényileg nem szabályozható a probléma.
Betti szerint ráadásul a valós szám ennél is magasabb lehet. „Ha egy elmaradott vidéken mondjuk hindu szertartás szerint házasítják a gyerekeket, az valószínűleg nem kerül be a statisztikákba. Az alkalmazottunk édesanyja 14 éves volt, amikor hindu rítus szerint összeházasították a férjével. A vallási szertartás után a párok kapnak egy papírt, amit be lehet vinni az önkormányzathoz, ahol kiállítják nekik a házassági anyakönyvi kivonatot. De nyilván rengetegen nem viszik be ezeket a papírokat, az alsóbb osztályokban azért nem sokan foglalkoznak ezzel a fajta legalizálással.
A brahmin papok pedig szinte biztos, hogy nem adják le a statisztikáikat, hogy hány kislányt adtak hozzá valakihez.”
Menyasszony (Fotó: Getty Images)
Az ENSZ álláspontja szerint a kényszerházasság nem összeegyeztethető az alapvető emberi jogokkal, mivel megsérti az egyén szabadsághoz és az egyéni autonómiához való jogát. Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata kijelenti, hogy a nők életében és emberi méltóságuk, egyenlőségük megőrzésében központi szerepet játszik, hogy szabad akaratukból házasodjanak össze egy olyan társsal, akik maguk választottak. Az elrendezett házasság viszont egy teljesen más téma, és korántsem olyan félelmetes intézmény, mint ahogyan azt elsőre elképzeljük, különösen nem a tanult középosztályban.
Nincs olyan, hogy tipikus indiai
Kapcsolódó
„Györgyi asszony, úgy szeretnék egy társat!”
A témában kevésbé jártasan, ezért kicsit bizonytalanul teszem fel a kérdést, hogy hogy is van ez a helyzet Indiában az elrendezett házasságokkal, hiszen gyanítom, egy ekkora ország, amelyben ennyi ember, kultúra és vallás él együtt, valószínűleg nem homogén a kérdésben (a legutóbbi, 2020. október 12-i adatok szerint 1 milliárd 368 millió 307 ezer ember él Indiában, ezzel csak 36 és félmillióval maradnak csak el a legnépesebb Kína mögött, ahol jelenleg 1 milliárd 404 millió 832 ezren élnek). Bettina válaszából kiderül, hogy valóban nem lehet általánosítani. „A társadalomkutatók különbséget tesznek az észak-indiai és a dél-indiai hagyományok között is. A kategorizálások mellett abban is megegyezik minden kutató, hogy India egy nagyon komplex terep, méretéből, több ezer éves történelméből és hagyományaiból adódóan is” – magyarázza Bettina, aki a szakdolgozatában a közép- és felső középosztály szokásait vizsgálta, azokat is egy kalkuttai szikh pándzsábi közösségen belül.
Hogy mennyire nincs tipikus hozzáállás a témához, azt az is jól mutatja, hogy nemcsak az országon és a közösségen belül, de gyakran még egyes emberek érvelésén belül sem egyértelmű, hogyan állnak az elrendezett házasságok kérdéséhez.
„A kutatásom alanyai sokszor egy mondaton belül pártolták és támogatták a szerelmi házasságot, majd rögtön ki is álltak az elrendezett házasság mellett. Saját esetükben szerelmi házasságra vágynak, de elfogadott tényként kezelték, hogy majd azzal esnek szerelembe, akit kiválaszt nekik a szülőjük. A terepmunka során tehát azt tapasztaltam, hogy sokan nyitnak a szerelmi házasság felé. De közben az látható, hogy ha elérik a 30 év körüli életkort, és addig nem sikerült megtalálni a párjukat, akkor már érzik a nyomást a családalapításra, ezért ekkor jön az, hogy megkérik a szülőket vagy a szélesebb rokonságot, hogy segítsenek nekik.”
(Betti és Terry a fiú unokatestvérének esküvőjén. Ez egy tipikus elrendezett házasság, a szülők boronálták össze a párt, akik szimpatikusnak találták egymást, azóta pedig már dúl a szerelem, még blogot is vezetnek életükről.)
Házasságközvetítők, avagy amikor beindul a család
Érdekes kérdés a házasságközvetítők szerepe, amelyre legutóbb a Netflix viszonylag új doku-reality sorozata, az Indian Matchmaking (Indiai párközvetítés) irányította rá a nyugati világ figyelmét. Betti azt mondta, hogy a házasságközvetítők szerepe az általa vizsgált rétegnél elhanyagolható volt, a sorozat tehát nem teljesen a valóságot mutatja be (emiatt egyébként sok kritika érte a realityt). „Ez nem jellemző. Kérdezgettem a közösséget, persze azért sokan hallottak már olyanról, aki házasságközvetítőhöz ment, de sokkal gyakoribb, hogy a szülőket, az ismerősöket kérik meg, hogy segítsenek nekik párt találni, hiszen így talán jobban leinformálhatók a delikvensek – mondja. – A család ekkor beindul, jönnek-mennek az üzenetek Whatsappon arról, hogy ki tudna megfelelő alanyt, képeket és infókat cserélnek a jelöltekről.”
Ez végeredményben nem is áll olyan távol attól a szokástól, ami Magyarországon is dívik, amikor a már pár talált barátok megpróbálják összehozni szingli ismerőseiket.
„A családban nálunk például pont most történt ilyen – meséli. – Bemutattak egy lányt egy fiúnak, szimpatikusak voltak egymásnak, a következő találkozáskor meg is tartották az eljegyzést, pár hónap múlva lesz az esküvő. is Legyen szó elrendezett vagy szerelmi házasságról, az az egy biztos, hogy nagyon fontos, hogy a szülők áldásukat adják rá.” A házasságközvetítő tehát kevésbé van jelen a mindennapokban, vagyis szerepét a család veszi át, ellenben a házassági hirdetések műfaja nagyon is létezik. „Vannak online házastárskereső oldalak, ezek közül is a legnagyobb a shaadi.com, de sok másik is van, ahová regisztrálhatsz, majd beírod a preferenciáidat: milyen vallású legyen, akit keresel, milyen kasztból származzon.
Ők tényleg házastársat keresnek, szóval nem randizni akarnak, nem párkapcsolatot keresnek, hanem valakit, akivel egybekelhetnek.
A keresést külföldre is be lehet állítani, hiszen több millió indiai él szerte a világon, és ha a közösségben, ahol éppen laknak, nincsenek indiaiak, otthonról keresnek maguknak házastársat. És léteznek még a régimódi újsághirdetések, amelyek feketén-fehéren bizonyítják, hogy ugyan India 1950-ben életbe lépett alkotmánya eltörölte a kasztrendszert, az ma is változatlanul létezik. A Times of Indiában és a Telegraphban minden vasárnap egy vagy két oldalon keresztül futnak a házassági hirdetések, amelyek kasztonként vannak besorolva, de most már olyan kategória is van, ahol a kaszt nem számít. Az elrendezett házasság alapja tehát ma is a kaszt és a vallás. Utána jön a család státusza és vagyona, ami pedig nyilván összefügg a kaszttal. Vidéken természetesen több elrendezett, esetleg kényszerházasság van, de a városokban is még mindig jellemző ez a fajta házasodás.”
A Shaadi online házassági szolgáltatás weboldala. 2018. április 19. (Fotó: Dhiraj Singh/Bloomberg via Getty Images)
Az egyén boldogsága a család boldogsága után következik
Igaz ez a tanultabb rétegek körében is, ahol a nőknek is karrierje van. Hiszen az egyetemmel és a karrierépítéssel gyorsan elszaladnak a húszas évek, és sokan, mire betöltik a 30-at, a 35-öt, rájönnek, hogy bizony már házasodni kellene, gyerek kellene. „Ekkor jöhet a szülők segítsége, és ezt gyorsan le is akarják tudni.
A tradicionális gondolkodás szerint néhány találkozás után kiismered az adott személyt, így semmi akadálya házasságnak.” Hogy valóban kiismeri-e az ember ennyi idő alatt a másikat, az persze nem bizonyított, az azonban igen, hogy ezek az elrendezett házasságok sokkal tartósabbak, mint a szerelmi frigyek. Európában, így Magyarországon is a házasságok nagyjából egyharmada végződik válással, Indiában ez csupán 1%, a világon a legalacsonyabb. Pedig engedélyezett a válás, de azért ma is megbélyegzik azokat, akik meglépik. Kisebb közösségekben, vidéken sokkal drasztikusabb lépésnek számít, de a városokban is szégyen, ami azonban nem jár különösebb számkivetettséggel. „Maximum a család számára ad pletykaalapot egy időre – mondja Betti. – Az elvált nő persze valamennyire stigmatizált személy, de szerintem Magyarországon is még mindig gyakran lesajnálják azokat, akik elváltak. A legtöbb elrendezett házasság egyébként azért nem végződik válással, mert ezekben a kapcsolatokban a szülőknek, a családnak is szerepe van. Tehát ha probléma akad, akkor a szülőknek a megoldáskeresésben is felelőssége van, tehát van egyfajta stabilizáló szerepük.” Persze ez még nem magyarázza meg, hogy hogyan képesek együtt maradni a párok, akik nem hosszú ismeretség után keltek egybe. Ha ezt érteni akarjuk, meg kell értenünk, hogy mennyire fontos Indiában a közösségen belüli lét szerepe.
Nemcsak a gyerek jövője függ egy jó házasságtól, hanem a szülőké is, hiszen Indiában a különféle ellátások és a nyugdíjrendszer hiánya miatt a szülők időskori léte nagymértékben a gyermekeiktől függ, ezért igen fontos, hova házasodnak.
A nagycsalád, mint együttélési forma máig jellemző az országban. „A családot egy nagy testnek képzelhetjük el esetükben – magyarázza Bettina –, amelynek részei nem tudnak működni egymás nélkül. Az egyén tehát mindig ennek a nagy egésznek a része.
És nemcsak a család szintjén igaz ez, hanem a kasztok szintjén is. Nem beszélhetünk egyéni boldogságról a család boldogsága nélkül. Amikor az egyéni státusát félti valaki, akkor mindig a család státusát félti, magyarán mindig a család boldogulása áll az első helyen. Generációs különbségek persze vannak, a szülők korosztályában például jóval fontosabb a közösség véleménye, míg a fiatalok esetében a szűk család véleménye számít elsősorban, úgy vélik, elég, ha a szülők elfogadják a választottjukat.” Az, hogy kaszton belül házasodjanak, sok esetben már nem fontos a fiatalok számára, a szülők azok, akik még mindig tartják magukat ehhez a követelményhez a már fentebb is említett okok miatt. Az edukáció tehát, mint minden társadalmi változás esetében, itt is nagyon fontos: mára egyértelműen látszik, hogy annál nagyobb a kasztok közötti házasság esélye, minél tanultabb a vőlegény édesanyja.
Illetve még valami tisztán látható, ezt Bakos Betti mind a szakirodalomból, mind a terepmunkája során megismert történetekből világosan kirajzolódni látta: az elrendezett házasság is lehet szerelmi, illetve átalakulhat szerelmivé; illetve hogy Indiában a szerelmi házasság is elrendezett valamilyen szinten, mivel a szülők beleegyezése szinte elengedhetetlen. A két fajta házasság nem két élesen elhatárolható forma, hanem a kettő együttéléséről van szó, s az átalakulásukról, mely a kultúra változásának tudható be.
(Kiemelt kép: nőklapja.hu)
