„Olyan érzés otthon, mintha megennének. Anyámnak minden kell: a gondolataim, a vágyaim. Nemcsak abba akar beleszólni, hogy mit csinálok, hanem abba is, hogy mit szeretnék, és nehezen dolgozza fel, ha ez másképp van, mint ahogy ő elképzelte. Közben pedig folyamatosan azt érezteti, hogy alkalmatlannak és képtelennek tart kábé bármire – meséli a 32 éves Gabi (nevét a kérésére megváltoztattuk). – A kezdetektől anyám viszi a teljes háztartást, amiben mindennek makulátlannak kell lennie, és csak úgy jó, ahogy ő csinálja. Folyton a hibát keresi, és mindig mindent meg kell magyarázni, még egy teregetésnél is, hogy mit miért csináltam. Ez más közegben lett nagyon kellemetlen, amikor például a kollégáim, főnökeim nem értették, miért magyarázkodom, ha a munkát jól elvégeztem.
Korábban anyám úgy kezelt, mintha még 12 éves lennék, ez az utóbbi években romlott, mert már úgy bánik velem mások előtt is, mintha hároméves lennék. Ha náluk vagyok, kiveszi a bögrét a kezemből, le ne csöpögtessem a terítőt.
Sokszor előkerülnek a múltból olyan momentumok sztoriként, hogy mi volt kínos, vagy mit rontottam el évekkel ezelőtt, akár kisgyerekként. Vendégségben is azonnal átveszi az irányítást, rögtön terít, mosogat, és lesújtó megjegyzéseket tesz a lakás állapotára. Közben persze tényleg nagyon túlterhelt, kimerült, amire rendszeresen panaszkodik is, de segíteni nagyon nehéz neki. Egyszer a nővéremmel ajándékba masszázsalkalmakat vettünk neki, mert nagyon fáj a háta. Soha nem ment el, mindig talált valamilyen kifogást. Amikor próbálok beszélni vele arról, hogy ez a »kiskorúsítás« így nekem miért nem jó, kiborul, sír, hogy még ezt sem csinálja jól, pedig mennyire kiteszi a lelkét is. És tényleg így van, ráadásul még csak nem is hideg szívű ember, hanem nagyon szeretetteljes, ölelgetős, bújós. Próbálom, de azt nagyon nehéz elengedni, hogy semmi sem elég jó neki. Hogy úgy érzem, úgysem fogok tudni olyat mutatni vagy mondani, ami elég jó, elég értékes.”
Ha Gabi tapasztalatai ismerősen csengenek, az nem meglepő, a mártírszerep és az ezt kísérő játszma sajnos elég gyakori a szülő-gyerek kapcsolatokban.
Mártírkodik az, aki folyamatosan és szükségtelenül szélsőségesen alárendeli a saját teljes életét, igényeit a családjának, gyerekeinek.
A mártír szülők, gondozók nem tudnak segítséget elfogadni, sőt magukkal gyakran nem törődnek, akár olyan egészen alapvető szükségleteiket sem elégítik ki, mint elmenni orvoshoz vagy leülni nyugodtan meginni egy kávét – viszont a másokért meghozott áldozataikat felemlegetik, és bűntudatot keltenek a környezetükben.
Tény, hogy szülőként rengeteg áldozatot kell hoznunk. De hol van ennek az egészséges határa és mikor kezdődik a mártírkodás – amivel a saját és a családunk életét is megkeserítjük?
„Miért nem szeretsz engem?”
„Nagy különbség van aközött, hogy szülőként áldozatot hozok, de elfogadom, hogy ebben az életszerepben ez a kötelességem, hiszen felelősséget kell vállalnom a gyerekemért, és aközött, hogy saját magamért viszont nem vállalok felelősséget, és másokat hibáztatok az én döntéseimért. Például a gyereket azért, hogy ő került az első helyre, vagy a környezetemet, hogy miért érzem magam úgy, ahogy. A mártírjátszma az áldozatmentalitás egyik típusa, ami mindig arról szól, hogy valamiért úgy érezzük, hogy nem tudjuk kontrollálni az érzéseinket vagy hatással lenni az eseményekre, ezért az irányítást külső körülményeknek, más embereknek tulajdonítjuk” – mondja Frankó Betta tanácsadó szakpszichológus.
A mártír szülők gyerekei gyakran számolnak be arról, hogy folyamatosan bűntudatuk van vagy dühösek. Ez a bűntudat és harag abból a patthelyzetből táplálkozik, hogy ugyan a mártír szülő maximálisan gondoskodik róluk, de „ennek mindig ára van”, ahogy Gabi fogalmaz.
Az ár lehet az áldozatok felemlegetése, akár nyilvános számonkérés, megszégyenítés formájában, vagy irreális elvárások és a határok következetes áthágása is.
A 42 éves Judit (a nevét a kérésére megváltoztattuk) meséli, hogy kamaszlányként egyszer zuhanyzott – éppen menstruált is –, amikor a nagymamája benyitott a fürdőbe. Judit jelezte, hogy kopogni kéne, mire a nagymama kiment, kopogott és újra benyitott. Judit akkor már dühösen kérte, hogy menjen ki. Amikor végzett és a szobájában öltözött, a nagymama ismét rányitott, mire Judit elég durván kiküldte. Mire felöltözve kiment, a nagymama a melle előtt a két kezét összetéve várta: „Hatalmas cicaszemekkel nézett fel rám, és azt kérdezte: »Miért nem szeretsz engem?«” Ennek a nagymamának a szavajárása volt az is, hogy „ha a lelkiismereted megengedi…” Judit anyja egyébként egész életében bűntudattal küzd – azután is, hogy a nagymama meghalt.
A pszichológus szerint a mártírság egy – legtöbbször öntudatlan, de mégis – manipulálási kísérlet, ami azért annyira hatásos, mert ebben a játszmában csak a másik fél veszíthet. Főleg, ha a szülő az anya. „Ha azt mondom, hogy én megszültelek téged, és az milyen nehéz volt, és feladtam érted a testemet, a munkámat, akkor ez ellen a gyerek nem tud védekezni. Hiszen amit az anya ad, az életet, a gyereke soha nem tudja neki visszaadni, ez a mérleg nem kiegyenlíthető. A probléma az, hogy sokan úgy gondolják, szülőként alanyi jogon jár nekik a gyerektől a hála, a szófogadás, a tisztelet. Csakhogy a folyó a forrástól a tenger felé folyik, nem vissza; azaz a gyereknek nem feladata visszaadni bármit is. A szülői feltétel nélküli szeretet pedig arra is vonatkozik, hogy a gyereknek nem kötelessége viszontszeretni téged. Önmagában sok embernél kiveri a biztosítékot, hogy mi az, hogy nem várhatom el a gyerekemtől, hogy szeressen.
Ők azt felejtik el, hogy ha tisztelem és szeretem a gyerekemet, akkor az a gyerek engem magától viszont fog tisztelni és szeretni.
A gyerekek a szeretet- és értékalapú nevelésre reagálnak jól. A fegyelmezéstől, a játszmákból megtanulják, hogyan kell viselkedni, de ezek hosszú távú káros következményekkel járnak az életükben. A játszmázás ugyanis az érzelmi, pszichés bántalmazás egyik formája, ami krónikus traumatizációs tüneteket okozhat. Aki gyerekként ki volt téve egy ilyen bántalmazó mártír szülőnek, az utána a felnőttkori kapcsolataiban is küzdhet társfüggőséggel, megfelelési kényszerrel vagy azzal, hogy nem tudja meghúzni a határait, nem tudja megvédeni magát.”
„Olyan, mintha anyám csinált volna nekem egy gyereket”
„Anyám szerette hangoztatni, hogy főállású anya és ez teljes értékű munka, ami eddig rendben is van. Hiszen így nekem 0-24-ben elérhető anyukám volt, aki nagyon támogatott a zenei tanulmányaimban. Csakhogy a válás után sem keresett munkát, hanem arra a pénzre támaszkodott, amit apámtól kaptunk. El is hanyagolta magát. Minket a testvéreimmel mindenhova elvitt és gondoskodott rólunk, de ő nem ment orvoshoz a beteg lábával, a kihulló fogaival – nem is láttam fogat mosni. Most a nyugdíja minimális és teljesen ránk szorul, hogy eltartsuk, de közben folyamatosan felemlegeti, hogy ez neki azért jár, mert például engem ő tett azzá, aki vagyok. Olyan érzés ez, mintha csinált volna nekem egy gyereket” – a 31 éves Tamara (a nevét a kérésére megváltoztattuk) történetében hangsúlyosan megjelenő anyaszerep-értelmezés a mártír szülőség egyik jellegzetességére világít rá. Azaz, hogy inkább a nők érintettek.
A társadalmi női szerepelvárások egyik pontja még mindig az, hogy főleg a nő viszi a háztartást – a férfi legfeljebb besegít. A másik, hogy a nő legyen anya. Az anyasággal kapcsolatos, sokat romanticizált elvárás pedig az abszolút önfeláldozás, a feloldódás az anyaságban.
Az ennek a képnek megfelelni vágyó anyák egy részét ezért egészen felháboríthatja, ha azt látják, hogy miközben ők folyamatosan a gyerekük körül sürögnek-forognak, más anyák elmennek fodrászhoz, sportolni vagy a padon üldögélve beszélgetnek egymással a játszótéren. „Sok az önigazolás ezekben a helyzetekben. Ha azzal szembesülök, hogy a sok mindent, amit csinálok, nem is kellett volna megtennem, az nagy haragot válthat ki belőlem. És sokan ilyenkor inkább folytatják azt, ahogy addig éltek, mint hogy beismerjék, hogy az ő döntésük, választásuk volt” – mondja Frankó Betta.
Az ilyen önigazolási körök miatt a másik érzékeny időszak a mártír számára, amikor a gyerek elkezdene leválni róla és önálló személyiségként mozogni. „Minél inkább felépítek magamban magamról egy omnipotens képet, hogy nélkülem a dolgok nem működnek, annál fájdalmasabb azzal találkozni, hogy de, egyébként a dolgok akkor is mennek tovább, ha én nem őrjítem meg magam miattuk.” A szakember szerint, ha a gyereken kérjük számon a döntéseinket, és azt, hogy adott esetben mindent, az egész életünket a gyereknek szenteltük, akkor a lufi kipukkad, amikor a gyerek kirepül a házból.
A mártír ilyenkor azt éli meg, hogy nem tudom, ki vagyok, nem tudom, mi az életcélom, és ezért meg kell akadályoznom, hogy a gyerek tőlem függetlenedjen érzelmileg, anyagilag. Persze ezek tudattalan játszmák.
Hogyan léphet ki egy szülő a mártírságból?
A most 53 éves Orsi története azért különösen értékes, mert példa arra, hogy lehet változtatni az életünkön. „Többgenerációsan építettünk házat: ott laktak a szüleim, nagymamám és mi a férjemmel és a két gyerekkel. Apám gyárigazgatóként otthon is irányított. Elvárás volt, hogy mindig a család legyen az első, a gyerekeket ki kell szolgálni. Nagyon sok mindent pluszban megcsináltam a fiúk helyett, mert ahogy ők csinálják, az nem lett volna jó, és akkor azt is én hallgattam volna, hogy nem vagyok képes megnevelni a gyerekeimet.
Sokáig éjszakás nővérként dolgoztam, és mivel nappal otthon voltam, én vásároltam be, főztem, takarítottam, elláttam a beteg nagymamámat. Nem jártunk sehova szórakozni, nem voltak barátok. De ebben nevelkedtem, jó ideig természetesnek tartottam, hogy egy jó anya ilyen.
37 éves koromra besokalltam, a fiúk is nagyok voltak már. Egy nyári tábor lett a fordulópont, amin keresztül egy máig erős közösségre és barátokra találtam. Az elején nagy feszültség volt, hogy mi az, hogy én eljárkálok találkozni emberekkel. 40 éves voltam, amikor elváltam az alkoholista férjemtől, és 47, amikor elköltöztem otthonról a fiúkkal. Egy évig nem is beszéltek velem a szüleim, viszont azóta megbarátkoztak az új helyzettel és sokkal jobban vagyunk. Lassan változom én is, főzök, takarítok, de nincs vége a világnak, ha valami nincs kész, vagy más csinálja meg.”
Frankó Betta szerint az, hogy valaki felismeri magán, hogy mártírként működik, már igényel egy bizonyos fokú érettséget és önreflexiót. Ezt néha a nagy stressz vagy a feszültségek is akadályozzák, ami miatt annyira beszűkül a tudatállapotunk, hogy nem vesszük észre.
„Ha ezt a mentalitást anyaként meg akarjuk változtatni magunkban, ahhoz sok türelem kell és együttérzés önmagunkkal. Be kell tudnunk ismerni magunknak, hogy fájdalmaink és nehézségeink vannak, és hogy nagyon nehéz anyának lenni.
Merthogy nem arról van szó, hogy az anyákat még azért is kritizáljuk, hogy belemennek a mártírszerepekbe. Hiszen keveseknek adatik meg, hogy olyan támogató háló vegye őket körbe, hogy meg tudják tartani saját magukat is az anyaszerep mellett.
Amit a szakember hangsúlyoz, hogy el kell kezdeni, akár egészen apró lépésekkel, de kimerészkedni, és azokat a dolgokat újra beépíteni az életünkbe, amiket masszívan hanyagoltunk. Lehet a kommunikációt is fejleszteni, hogy nem várjuk meg, hogy a másik észrevegye, mire van szükségünk, hanem megtanuljuk nagyon pontosan megfogalmazni, hogy mire van szükségünk. „A mártírszerepből azért is ki kell lépni, mert gyengít: hajlamosak lehetünk emiatt rossz döntéseket hozni és ismételni az önsorsrontó mintát. Ez pedig egyre lejjebb vezet a depresszióba, pánikbetegségbe, amik a túlhajszoltság következményei.”
Mit tehet az, akinek a szülője mártír?
A gyerek oldaláról nehéz feldolgozni annak az ellentmondását, hogy éppen az az ember bántja vagy játszmázik vele, akinek vigyáznia kellene rá és (állítólag) a legjobban szereti. A pszichológus szerint segít, ha megpróbáljuk objektíven látni a szülőnket, olyannak, amilyen ő valójában. „Elfogadni azt, hogy adott esetben ő nem fog tudni megváltozni. Mi sem fogjuk tudni őt megváltoztatni.
Meg kell magunknak engedni annak a veszteségét, hogy sosem volt mellettünk egy olyan szülő, akire valójában szükségünk lett volna.
Amit minden gyermek megérdemelne, mert minden gyerek megérdemli az őszinte szeretetet és a játszmamentes kommunikációt.”
Frankó Betta szerint sokat segít az önvizsgálat is. Ha tudatosítjuk, milyen következményeket okozott bennünk ez a mártírkodó mentalitás, akkor jobban megértjük magunkat, például, hogy az érzéseink normálisak. Vagy hogy honnan fakadnak azok a nehézségek, amikkel meg kell küzdenünk. Akár azt is megláthatjuk, miért lépett a szülő a mártír szerepbe. Sok szülőnek szintén mártír szülője volt, és a minta öröklődött. De az is előfordul, hogy traumatikus életesemény, veszteség, például egy válás fordította ebbe az irányba. „Fontos, hogy itt nem bűnbakkeresésről van szó, hanem arról, hogy ha ezeket tudatosítjuk, akkor könnyebben tudjuk átírni a rossz mintákat és függetleníteni magunkat érzelmileg. Mert ez a legnehezebb, főleg egy mártírjátszmában, ahol a bűntudatkeltés folyik. A gyógyulás ebben az esetben is egy hosszú folyamat része.
Megtanulhatjuk azt mondani, hogy én szerethetem magam akkor is, ha te nem szeretsz engem. Hogy nem csak akkor vagyok szerethető, ha azt csinálom, amit mondasz. Hogy amit te hozzám vágsz, azt nem feladatom magamra venni.
A megerősödéshez a pszichológus szerint sokszor segít a távolság, míg ezek a dolgok letisztulnak bennünk. Ám a kapcsolat megszakítása mindig az utolsó lépés, ha meg akarunk javítani valamit. Először próbálkozhatunk azzal, hogy mi a saját hozzáállásunkat meg tudjuk-e változtatni. „A folyó folyását nem tudjuk megváltoztatni, de mi fordulhatunk 180 fokot.”
Ha úgy érzed, az itt felvetett gondolatok közül néhány, vagy akár több is megszólított, gyere beszélgetni a Nők Lapja Szövegelő csoportjába!