Ez egyszer biztosan nem nyúltam mellé, nincs szó tévedésről, nem hívtam rossz számot. Csak megbeszéltem vele a találkozó helyét, idejét, és perceken belül a Niagarához hasonló zuhatag szabadult el az e-mailemen. Fotók, cikkek, hangfelvételek kezdtek ömleni az éteren keresztül, és kérések-tanácsok, hogy írjak majd szépet és jót a másik szereplőről. Ő Surányi Katalin. Férjezett, egy gyermek édesanyja, titkárnőként dolgozik egy hivatalban.
Aztán, no lám, másodszorra is kiderül, hogy megint nem nyúltam mellé. Mondom, mikor, hol kéne találkozzunk, és ő csak annyit válaszol minden hajcihő nélkül, hogy „rendben, ott leszek”. Ő Balázs Fecó, a magyar könnyűzenei élet egyik ikonja, a Korál együttes vezetője, több tucat örökzöld sláger alkotója, generációk bálványa.
Tehát egy igazi sztár és igazi rajongója. Vajon hogyan élik meg azt, hogy nem tömegben, koncert előtt vagy után, felfokozott hangulatban, nagy nyilvánosság előtt, hanem csendben, diszkréten, egy kávéház mélyén találkoznak, beszélgethetnek, kérdezhetik egymást, nem ünnepeltként és ünneplőként vannak jelen?
Azt hittem, találkozásuk alkalmából majd heves érzelemkitöréseknek leszek tanúja az egyikük részéről, zavarnak, elfogódottságnak és feszélyezett hárításnak, szerénykedésnek a másikról, de lám, itt most melléfogtam. Köszönnek egymásnak, leülnek a kávéház asztalánál, szemben velem, egymás mellé, és várják a kérdést.
– Kati, Fecó, meg vagyok döbbenve! Ültök itt, mint két tőzsdeügynök, miközben én azt hittem, hogy heves, szenvedélyes érzelmi megnyilvánulásoknak leszek itt most tanúja…
Surányi Kati: Mert azt biztosan nem tudja rólam, hogy évekig dzsúdóztam, és az a sportág nagy önfegyelemre nevel…
– Mert egyébként…?
S. K.: Mert egyébként a lelkem mélyén hatalmas viharok dúlnak. Hogy itt lehetek nagy bálványommal, Fecóval, és hogy közös cikkben szerepelhetek vele a kedvenc újságomban. Ezek hatalmas dolgok számomra! Szívem szerint vinnyognék örömömben…
– Fecó, milyen érzés hallanod, hogy egy aranyos hölgy ilyen leplezetlen odaadással áradozik rólad? Nem hoz zavarba?
Balázs Fecó: Persze hogy jó érzés, tényleg, mintha hájjal kenegetnének. Zavarban is vagyok, mert tudom, mit jelent olyan emberrel találkozni, akiért én rajongok, de szerencsére Kati teljesen normálisan viselkedik, és nem hoz holmi tolakodással kellemetlen helyzetbe…
– Te kiknek vagy a rajongója?
B. F.: Ó! Hát Kovács Katinak, Zoránnak, és persze a legnagyobb az aranylabdás Albert Flórián volt! Tényleg ő volt a császár a pályán. Amikor már visszavonult, a többi nagy fradis legendával, Szűcs Lajossal, Rákosival, Szőkével és más nagy kedvenceimmel hétvégenként lejártak egymás közt focizni. Nagy megtiszteltetés volt, hogy engem, a botlábút is bevettek maguk közé ezek a zsenik. Nem is vitézkedtem nagyon a játékban, ám utána leültünk az asztalhoz, és ámulva hallgattam, amikor pikáns történeteket meséltek régi legendás meccseikről, amelyeket én még a tribünön üvöltöttem végig. A máig feledhetetlen Vasas elleni meccs…
– …én ott üvöltöztem a lelátón…
B. F.: …én nem kevésbé, talán ugyanazon a tribünön, mint te, és erre a bálványom, Flóri elmesélte, hogy valójában Mészöllyel megdumálták, hogy döntetlen legyen, aztán este a Pipacs bárban több száz fröccsöt ittak rá egymást cukkolva… Nekem ők voltak az ikonok, meg Flóri nagy riválisa, a virtuóz Varga Zolika, akit szintén áhítattal figyeltem mindig, ha a közelébe kerülhettem. Tehát én véletlenül sem tudtam annyira tapintatos rajongó lenni, mint Kati…
S. K.: Azt azért tegyük hozzá, hogy az én Fecó iránti elfogult rajongásom csöppet sem mai keletű. 13 éves koromtól, tehát 1978 óta tart. Mint generációmból akkor oly sokan, én is megőrültem a rockzenéért. Gyakran voltam vidéken a nagymamámnál, és az ottani kultúrházba rendszeresen eljöttek akkoriban a kor legmenőbb zenekarai, az Edda, a P. Mobil, a Hobo, az Omega. Tényleg fantasztikusan jó bandák voltak, tehát okkal lelkesedtünk értük. De aztán egyszer fellépett a Korál is, és a megjelenésük sok dolgot megváltoztatott. Addig csak rádióban hallottam egy-egy számukat, de úgy igazán nem jött át a varázsuk. Ez volt tehát az első személyes találkozásom velük, és engem azonnal megfogtak. Mint valami villámcsapás, úgy hatott mind a zenéjük, mind az előadásuk, mind pedig a vezetőjük, Balázs Fecó. Az az érzelmesség, dallamosság, harmónia, az a kordában tartott erő, ami rájuk az első hangtól jellemző volt, és ami egyenesen a szívet érintette, meg amikor Fecó a pódiumra lépve egyszeriben megváltozott, és ez a kedves, szerény fiú egy pillanat alatt betöltötte a teret. Néhány szavas bevezetőjével lenyűgözte a közönséget, aztán amikor zenélni kezdett, már egészen megigézetten figyeltünk mindannyian. Minden megváltozott a levegőben, bennünk és körülöttünk. Egyaránt csodálatra méltó az egyénisége és a művészete. Azóta vagyok hatalmas rajongója.
– Megkérdezhetem, ez mit jelent valójában?
S. K.: Szeretem és tisztelem őt. A tehetségét, emberségét, tartását, őszinteségét… Gyűjtöm a lemezeit, felvételeit, az újságcikkeket róla, külön a címlapokat, ereklyéket, fotókat, dokumentumokat. Összejárunk más rajongókkal, és persze ott lenni minél több koncertjén és csápolni… Ez valami egészen különleges kapcsolat.
– Feltehetek egy nagyon illetlen kérdést?
S. K.: Fecóval kapcsolatban bármit…
– Például akkoriban, lángoló lelkű tizenévesként, nem is legyintette meg a szerelem szele? Hiszen Fecó is fiatal volt, viszonylag jóképű, nem arról volt híres, hogy nagyon zord lett volna a környékén fel-felbukkanó csinos hölgyekkel…
S. K.: Én akkor nem is ismertem őt! Hogyan is ismertem volna? Ő volt a nagy sztár, én meg egy csápoló kiscsaj lent a tömegben.
– Ez szerintem nem számít! Valljuk meg, nagyon sok esélyem nekem sem volt Claudia Cardinálénál, Delon szénája jobban állt, mégis belezúgtam, mint a nagyágyú…
S. K.: Akkor nagyon mások vagyunk. Én nem ismertem őt, hanem rajongtam érte. Tiszteltem a munkáját, személyét meg egyben mindent…
B. F.: Kati, szerintem mondjuk ki, hogy lekéstük egymást… Értsen ezalatt ki mit akar…
– De azért nyilván koncertek közben észrevetted, hogy az első sorokban elandalodva hallgat téged?
B. F.: Mondd, melyik férfi nem veszi észre az ilyet?! Gyarlók, sebezhetők, hiúk vagyunk…
– Szörényi Levente mesélte, mennyire zavarta, hogy a koncerten ő volt a szupersztár, neki visítottak a csajok, utána viszont az ő szobája előtt egy-két autogramgyűjtő lány várakozott, míg Bródy hotelszobája előtt hosszú sorban álltak a rajongó csajok…
B. F: És közben mindannyian arról ábrándoztunk, hogy itt is, ott is mi legyünk a kedvencek… De rég volt, istenem!
– Ti hogyan ismerkedtetek meg?
S. K.: Négy éve volt egy téli koncert a 32-esek terén egy sátorban. Viszonylag kevesen fértünk be, de rendkívül jó, bensőséges hangulat alakult ki, mindannyiunkat magával ragadott.
– …és akkor odament hozzá, hogy Balázs úr, három évtizede vagyok odaadó rajongója?
S. K.: Ennyi bátorságom még dehogy volt! Ugyan! Viszont amikor legközelebb Vácott koncerteztek, a végén odamentem hozzá, elmondtam, hogy évtizedek óta nagy rajongójuk vagyok, és ő hihetetlenül kedves volt, teljesen normálisan elbeszélgetett velem, és azóta is tartjuk a kapcsolatot. Előfordul például, hogy – mivel turisztikai cégnél dolgozom – utazás megszervezésénél segítek neki.
– Engem többször ért már csalódás, amikor megismertem személyesen a bálványaimat, és kiderült sportvagy zenei hőseimről, hogy nem jó emberek. Önnek hozott változást az ismeretség?
S. K.: Ó, nem, az égvilágon semmit! Neki nincs civil meg fellépőruhája, ő mindig önmagát adja. Az életben is ugyanolyan, mint ahogyan a zenéjén keresztül megismertem, és rajongója lettem. Érzelmes, egyszerű, harmóniára törekvő és hiteles ember.
– Fecó, ezt a sok jót nem szörnyen kínos hallgatnod neked?
B. F.: Kati nagyon elfogult velem, tehát jólesik, de azért a megfelelő helyre teszem ezt a dicséretet. A rajongó az egy külön világ. Mint fociban a kemény mag. A hatvanas években, ahogy a fociban voltak a Fradi-, Honvéd-, Dózsa- vagy Vasas-drukkerek, éppen úgy megvolt az Illésnek, a Metrónak, az Omegának és a többi együttesnek a maga tábora, amelynek tagjai tűzön-vízen át hűségesen kitartottak mellettük. Ez volt nálunk a „kemény mag”. A mi bázisunk.
– Ez valami mámoros érzés lehet…
B. F.: Nézd csak meg, miként rohan ki a pályán a partvonal mellé a tábora elé Messi vagy Ronaldo! Nézd csak meg a szemükben a mámoros örömöt, amikor összekacsintanak a szurkolóikkal! Egy bravúros gólt ilyenkor mindannyian közös alkotásnak tekintenek. Az aranylábú Messi és a pálya szélén tolókocsiban vele együtt drukkoló lábatlan rajongó. A mi számaink, slágereink a zenekar, a technikusok és a közönségünk, a rajongótáborunk közös varázslataként születnek. Nélkülük, csak úgy, saját magunknak pötyögve, ezek a zenék nem születtek volna meg. Ez a mi sajátos kommunikációnk, üzenünk, jelzünk egymásnak, ebből jön létre a közös alkotásunk. Persze, hiúk, narcisztikusak is vagyunk – ugyan melyik férfi, különösen zenélő férfi nem az?! –, de ebből még nem születik dallam, ritmus, harmónia, hogy zene legyen belőle, ahhoz ez az áramkör is kell. Ha nagyon jó jön létre olykor ezekből a törekvésekből, az arra enged következni, hogy zseniális rajongóink vannak, és ezért köszönettel tartozunk. Ha húszezer ember gyűlik össze, akkor azoknak, ha egy esküvő után csak az újdonsült ifjú párnak játszom, akkor nekik, a lényeg ugyanaz mindkét esetben.
– Kati, a rajongása ennyi idő után nem vált diszkrétebbé?
S. K.: Dehogy! Hiába lettem akárhány éves, hiába van családom, gyermekem, férjem, felelősségteljes munkám, hiába alakult át a baráti köröm, a lényeg, a szépség, az igazság, az emberség éppen olyan fontos vagy még fontosabb a mindennapjainkban, az életünkben. Ezért utazunk Fecóék után stoppal, motorral, vonaton átszállással szabadtérre, kultúrházba, sátorba, falvakba, településekre, tanyákra; csápolunk, sikítunk, velük énekelünk.
– Fecó, ennyi évtized után is még mindig annyira hevít az a bizonyos belső láng?
B. F.: „Csak az évek múltak el”…
Fotó: Sárosi Zoltán
Ha úgy érzed, az itt felvetett gondolatok közül néhány, vagy akár több is megszólított, gyere beszélgetni a Nők Lapja Szövegelő csoportjába!
