Amikor a földműves bácsi tökéletesen érthetően, angolul igazítja útba az országúton tanácstalanul leparkoló német párt, a kérdező német fiatalok álla leesik. A fenti jelenet egy oktatási központ múlt héten megosztott, a közösségi médiában sok like-ot begyűjtő videójában játszódik. Miután megnéztem, peregni kezdett előttem a személyes diafilm: hányszor kértem hasonlóképp segítséget magam is, és kérdeztem idegeneket, idegen nyelveken.

Idén nyáron egy olaszországi autószerelő műhelyben igyekeztünk kideríteni, miért füstölt az autónk. Az égett szag honnan jöhetett? Túl sok volt neki a kanyargós szerpentinekből? A szerelő csóválta a fejét, és meglehetősen érthetetlen dialektusban dünnyögött valamit. Talán leégett a fék… Egy óra sem telt bele, és megszerelte. Fogalmunk sem volt, pontosan mit magyarázott, de azt végül sikerült megértetnie velünk, főképp gesztusokkal, hogyan járassuk be az új féket, és vezessünk ezután óvatosan.

Következő jelenet, immár Magyarországon, egy külföldi fiataloknak tartott előadás a magyar kultúráról. Mai témánk a húsvéti locsolkodás. A gyakorlatias előadók táskájából kölni kerül elő, gyerünk, fiúk, próbáljuk ki ezt a furcsa népszokást! Akadozva betűzik a spanyolok a locsolóverset, nagy a nevetés. A német, spanyol, lengyel lányok kórusban felelnek: „Nem szabad locsolni!” Ezek a fiatalok egy évig Magyarországon fognak élni, tanulni és dolgozni – önkéntesként. Megkapó jelenet, amikor kórusban énekelik: „Tavaszi szél vizet áraszt…” Hallgatom őket, és arra gondolok, egy év múlva, amikor hazamennek, milyen gördülékenyen jönnek majd a nyelvükre ugyanezek a még döcögős szavak. Hiszen már most harsány sziával üdvözölnek, és az általuk megtanult kifejezések között egyik első volt a „köszönöm”.

A legtöbben iskolapadban kezdjük a nyelvtanulást. Ott a könyv, a szótárfüzet. Senki nem állítja, hogy könnyű móka, legfőképp az elején. Meghallgatni a szövegértést, kiszótárazni a szöveget, átlátni a nyelvtant, bemagolni a szavakat! De, jó esetben, megfelelő erőfeszítések után, egyszer csak átfordul valami. Például egy külföldi barátunkkal reggelizünk. Piacon vett körtét és sajtot eszegetünk. Megkóstoljuk, pedig először szokatlan, csak aztán kellemes, izgalmas ízkombináció. A barátom elmeséli, hogy náluk, Bolognában így szokás.

Ezek a pillanatok maradnak meg igazán, amikor kézzel-lábbal, mindegy is milyen nyelven próbálunk közölni valamit. És fordítva, amikor nyitott szívvel, kíváncsian fogadjuk mindazt, amit a távolról érkező nekünk üzen. Megértjük egymást. Én ebben hiszek. Hogy a világot megismerni nem elsősorban a papírról lehet. Így van ez a közös nyelvvel is. Egymástól, ember az embertől sajátítja el.

Gősi Lilla