Emlékszem, amikor először olvastam az Utas és holdvilágot, teljesen fel voltam háborodva, amikor Mihály leszállt a vonatról a saját nászútján, és konstatáltam, hogy nem is fog visszaszállni többé. Naiv tizennyolc évesként akkor ezt a férfi hitványság csúcsának tartottam, és a happy enddel végződő romantikus szálat hiányoltam a regényből. Később persze találkoztam olyan férfiakkal, akikről kiderült, hogy rutinosan szállnak le vonatokról, így amikor tíz évvel később újraolvastam a regényt, a főszereplő teljesen átalakult bennem elkövetőből áldozattá.
Akkor fogott el először az az kényszer, hogy számos nagy klasszikust újraolvassak, hiszen sejtettem, hogy teljesen más olvasmányélményre számíthatok, mint érettségizőként. Az én apukám magyartanár, mégpedig az a fajta, aki annak született, és hivatásként tekint a szakmájára. Megkérdeztem tőle, hogy hogy is van az, hogy az emberek legnagyobb része a magyar és a világirodalom nagy klasszikusaival középiskolás korában találkozik, akkor „megy át rajta” a legtöbb kihagyhatatlan klasszikus, de valószínűleg erre akkor aligha fogékony. Apukám rögtön elmondta, hogy ezzel rátapintottam az irodalomtanítás legeslegnagyobb dilemmájára.
A dilemma arról szól, hogy a középiskolai irodalomórákon remekművekkel kell foglalkozni, és ezek a remekművek általában nagyon súlyos gondolatokat tartalmaznak. Ezek a súlyos gondolatok pedig abban az életkorban nagyon-nagyon távol állnak a diákok világától.
Például szinte minden költőnek van halálköltészete, ami egy 16-18 éves gyerek gondolatvilágától – szerencsére a legtöbb esetben – nagyon távol van. Ugyanakkor azt is elmondta, hogy ha ezeket nem tanítanák, az becsapás lenne. „Ha egy diák nem találkozik Babits Mihály Ősz és tavasz között című versével, akkor csonka lesz a tudása Babitsról” – mondta.
Olvasd újra, és megtudod!
Az újraolvasás, mint opció sajnos csak a magyar szakos bölcsészek vagy a kulturális pályára lépők életében magától értetődő, a többieknek jó nagy kíváncsiságra vagy valami különleges motivációra van szükségük ahhoz, hogy újraolvassák az egykori kötelező olvasmányokat. De nem reménytelen a helyzet. Az emberekben igenis ott van az olvasási igény. Számos könyvklub működik baráti körökben, egykori osztálytársak, iskolatársak, tanárok és tanítványok körében. Tanár édesapám szerint az újraolvasás azért is nagyon nagy élmény, mert teljesen más megvilágításba helyezi a műveket. Itt van például a Bűn és bűnhődés, amelyet a diákok már nagyon fiatalon is szeretnek, mert tulajdonképpen a történetet egy izgalmas kriminek is nevezhetjük. Persze még annál is sokkal jobb, hiszen nem azt a kérdést feszegeti, hogy ki a gyilkos, hanem azt, hogy le fog-e lepleződni. Ha azonban valaki már felnőttként olvassa újra a regényt, valószínűleg szembe fog neki tűnni, hogy Dosztojevszkij a létre vonatkozó nagy kérdéseket boncolgatja, egy valóban izgalmas bűnügyi történetbe ágyazva. Sokszor filmek is segítenek abban, hogy arra inspiráljanak bennünket, hogy újra kezünkbe vegyünk bizonyos könyveket. Woody Allen Match Point című filmjét is ez a klasszikus inspirálta, és a főhős Raszkolnyikov példáján keresztül próbálja egy látszólag indokolatlan gyilkosság farvizén az érdemi gyilkosságot is véghez vinni. A filmben többször utal is a Bűn és bűnhődésre, és biztos vagyok benne, hogy sokan ennek köszönhetően másodszor – sőt, sok esetben talán először – nekiálltak a vaskos nagyregénynek.
Hasonló a helyzet például A Mester és Margaritával is. Emlékszem, engem is lenyűgözött már az első fejezetben, hogy fejek hullottak a villamossínekre, ráadásul ezt valaki előre megmondta, és ember nagyságú macskák is szerepeltek a történetben, de akkor, tizennyolc évesen ezen nem is nagyon láttam túl. Később, felnőttként döbbentem rá, hogy a regény nem más, mint mély létfilozófia, és túl sok minden van benne ahhoz, hogy egy kamasz igazán megértse.
Apukám szerint azért vannak tanárok, hogy segítsék a befogadást, és ne hagyják egyedül a diákokat ezekkel a súlyos művekkel.
Bizonyos művek esetén a tanár nagyobb szerepet kap, máshol kisebbet, de az biztos, hogy a vezetésére szükség van.
Ugyanúgy, ahogy a gyerekek a fizikát sem értik tanár nélkül (és lássuk be, sokan tanárral sem), úgy az irodalmat sem tudja a legtöbb fiatal segítség nélkül befogadni.
A kór neve: nosztalgia
Visszatérve az Utas és holdvilágra, azt fogalmaztam meg, hogy ez azért egy nagyon fontos, és különböző életkorokban nagyon más és más értelmezést magában rejtő regény, mert a szövevényes emberi kapcsolatok és a legfontosabb emberi érzések mind benne vannak, és amitől igazán érdekes, hogy nemcsak ezek vannak meg benne, hanem ezek legszélsőségesebb formái is.
Amikor kamaszkoromban először olvastam a regényt, simán átsiklottam afölött, hogy gimnazista korában szegény főhős alatt többször megnyílt a föld, ezeknek a horrorisztikus élményeknek azonban egy csapásra vége lett, amikor végre talált egy közeget, ahova beilleszkedett és ahol boldog lehetett. Akkor fel sem merült bennem, ma már pontosan tudom, hogy az a gyerek egy súlyosan szorongó pánikbeteg kamasz, aki végre önmagára talál, amikor találkozik ezzel a deviáns, de csodálatos testvérpárral, Ulpius Tamással és Évával. A regényben egyébként szinte lírai megközelítésben találkozhatunk a napjainkban is legjellemzőbb mentális problémákkal, mint a pánikbetegség, a szorongás, a hibás kötődés, az elköteleződés képességének hiánya, a depresszió, és még sorolhatnám. Mindez azonban lenyűgöző karaktereken keresztül, és nagyrészt a gyönyörű olaszországi helyszíneken történik.
Az Utas és holdvilág azért is nagyon klassz és meglehetősen sokrétű regény, mert minden újraolvasásánál talál benne az olvasó valami olyan részletet, amely korábban esetleg elkerülte a figyelmét. A dúsgazdag perzsa szerető, a naiv amerikai diáklány, a Pestről az észt osztó volt férj, a főhőst Olaszországban kezelő orvos mind-mind olyan karakterek és olyan mellékszálak, amelyek önmagukban is elég izgalmasak lennének egy különálló regényhez.
Az Utas és holdvilág nem sokkal a második világháború előtt jelent meg, Szerb Antal 36 éves korában. Akkoriban sokan bírálták, legfőképpen azért, mert nem tudták eldönteni, hogy ez most romantikus regény, pszichoanalitikai elemzés vagy egy vallás- és művészettörténeti kedvcsináló. De hogy a kezdeti félsiker után vajon hogyan lett klasszikus ebből a regényből, arra talán az a legjobb magyarázat, hogy azért, mert az előbb felsoroltak közül minden igaz rá, és semmi sem igaz rá. Az Utas és holdvilág kategórián kívüli regény, és olyan mély lélektani kérdéseket feszeget egy olyan izgalmas történetbe ágyazva, hogy valójában ennek senki nem tud ellenállni. De sikerének talán legnagyobb titka, hogy azt a kérdést járja körül a legjobban, amely valójában mindnyájunkat egész élete során foglalkoztat. Akár azért, mert nem szeretnénk a szüleink pályáját követni, vagy mert stabil és kiszámítható párkapcsolat helyett folyamatosan izgalomra vágyunk, vagy unjuk a munkahelyünket és a családunkat, vagy úgy érezzük, felemészt bennünket a napi mókuskerék, vagy mert egyszerűen csak képtelenek vagyunk felnőni. Mindnyájunk életében ott van egy Ulpius ház. Lehet, hogy nem ennyire varázslatos, de mindenkinek van egy olyan meghatározó pont a gyerekkorában, ahova lelke mélyén mindig visszavágyik egy kicsit.
És ezért olyan csodálatos regény az Utas és holdvilág, mert elhiteti velünk, hogy van jogunk visszavágyni erre a titkos helyre, mert akkor és ott éltünk igazán.
(Kiemelt kép: Getty Images)
Ez a cikk mindenki számára olvasható, ugyanakkor a nőklapja.hu több tartalma csak előfizetéssel érhető el. Ha regisztrálsz, öt cikket elolvashatsz fizetés nélkül. Ha tetszett az írásunk, regisztrálj, hogy az előfizetői tartalmainkhoz is hozzáférj.
