Száz éve Trianonban újrarajzolták Magyarország térképét, hatalmas területek és azok lakói váltak egy csapásra határon kívüliekké. Sorozatunkban időről időre szemezgetünk egy-egy település múltjából és történeteiből – a teljesség igénye nélkül!

„Nagyenyed, e kis Athénja Erdélynek, a civilizáció s a polgári erények bölcsője – fájdalom – nincs többé.” Ez a hír járta be az országot az 1849. január nyolcadikáról kilencedikére virradó éjszaka után. Ezen a hideg éjjelen a védtelenül maradt városban – a nemzetőrséget átvezényelték Kolozsvárhoz – negyven helyen gyújtottak tüzet a hegyekből leözönlő román felkelők. Nem maradt épen egyetlen, cseréppel vagy zsindellyel fedett ház sem, de maradt vagy nyolcszáz halott, akiknek testét napokon át ették a kutyák és a környék vadjai. A megvadult támadók pénzt és értékeket követeltek, az embereket meztelenre vetkőztették, ütötték, verték, gyilkolták. Nem kímélték a minorita rendfőnököt, Wiszkoczy Henriket sem, aki a támadók elé állt, hogy a lelkükre beszéljen. Először meglőtték, majd többször megszúrták, kész csoda, hogy rendtársai rátaláltak, és gondos ápolásuknak hála túlélte a támadást.