„Mindjárt megtalálom a lelki békémet, már csak az egómtól kéne megszabadulnom.” Ilyen és ehhez hasonló mondatokból számtalan variáció létezik, amelyeket manapság úton-útfélen hallunk. Ha az ego egy személy lenne, akkor napjainkban elég alacsonyan lenne a népszerűségi indexe. De vajon tényleg olyan rossz dolog az ego?
Egyszer elvittem a kistestű kutyámat kutyaiskolába, ahol a jelentkezőket két csoportra osztották. Először meglepődtem, mert az én kutyám abba a csoportba került, amelyikben inkább a nagyobb testű kutyák voltak. Ám mielőtt rákérdeztem volna, nem tévedés történt-e, az oktató elmondta, hogy nem a testük, hanem az egójuk mérete alapján csoportosították a kutyákat. Büszkeséggel töltött el, hogy a kicsi kutyámba ilyen nagy ego szorult, és akkor jöttem rá, hogy az ego nem is olyan rossz dolog, mint amilyen a híre.
Nem rossz és nem is tulajdonság
Az egónak manapság nem valami jó a pr-ja. Sokszor negatív kritikaként használja a köznyelv, ha valakinek nagy az egója, sőt azt is, ha egyáltalán van neki. Nemrég egy világhírű séf álláshirdetést adott fel, a saját éttermébe keresett szakácsot, és az volt az első számú feltétel, hogy az illetőnek ne legyen egója. Sejtjük, mire célzott a sztárséf, nyilván egy nagyon nagy nevű, világszinten sikeres szakembernek olyan alkalmazottakra is szüksége van, akiknek nincs véleményük, csak csinálják, amit mondanak nekik, de szó szerint ego nélküli ember nem is igen létezhet, ugyanis ego kell ahhoz is, hogy egyáltalán életben maradjunk. Ma viszont a legtöbben olyan értelemben használják ezt a szót, mintha az egyet jelentene az arroganciával, a lekezelő stílussal, vagy azzal, hogy valaki egyfolytában csak magával van elfoglalva. Az általános nézet az, hogy az ego egy olyan dolog, ami csak az utunkba áll és meggátol minket céljaink elérésében, ezért jobb elnyomni vagy legalábbis féken tartani. Ez a nézet valószínűleg egy általános téveszmén alapul, és a téveszmének az is része, hogy rosszul definiáljuk, mi is pontosan az ego.
Az ego latinul annyit jelent, hogy én, és ebben tulajdonképpen benne van minden lehetséges magyarázat és félremagyarázás is.
Az ego teszi lehetővé, hogy életben maradjunk, tulajdonképpen a túlélés eszköze is. És az ego felelős azért is, hogy boldogok legyünk ebben az életben.
Az életben maradás és a boldogság márpedig nem bűnös dolgok, ezért hiába hallottuk sokszor, hogy már csak az egónktól kéne megszabadulnunk, ez nem szabad, hogy megtörténjen.
Az ego nem csupán egy eszköz, hanem ha egészen pontosak akarunk lenni, egy folyamat is. Az ego négy fázisát Le Xuan Hy és Jane Loevinger fektette le a 2014-ben megjelent Measuring ego development című tanulmányában. Eszerint az egónk azt a célt szolgálja, hogy a következő négy fázison végig vigyen bennünket.
Az első az énközpontúság, azaz hogy mi az, amit én fontosnak tartok. A második a közösség központúság, azaz hogy hogyan tudok beilleszkedni és mi a fontos a csoport számára. A harmadik a függetlenség, azaz a felismerés, hogy a sorsomat én irányítom. A negyedik pedig a csoportos hovatartozás, azaz hogy hogyan valósíthatom meg önmagam, miközben nyilvánvalóvá teszem, hogy mindenki másnak is hagyom, hogy ezt megtegye.
Önzés a túlélés?
Az egót általában két megközelítésből ismerjük: az egyik a keleti filozófiák, a másik Freud tanításain alapul. És a kettő nem ugyanaz. A keleti filozófiában az ego az éntudatot és az én-felismerést jelenti abban az egyszerű kifejezésben, ami úgy szól, „én vagyok”.
Ezzel szemben Freud szerint az emberi psziché három különálló, de egymással együttműködő részből áll, ezek pedig az id, az ego és a felettes-én vagy Szuperego. Szerinte az ego azért létezik, hogy hidat képezzen az emberi impulzusok és a társadalmi normák között. A freudi ego lehet alattomos, de nem eredendően rossz. Freud célja is az volt, hogy olyan egészséges egót alakítson, amely segíti az egyén boldogulását az élet minden fontos területén.
Egyes tévhitek szerint az ego az öntudattal kezdődik. De ez nem igaz, az ego magával az élettel kezdődik. Minden élőlénynek van énje. Ez az, ami életben tartja, ezért regenerálódnak a legegyszerűbb élőlények létfontosságú organizmusai gyorsabban, mint hogy degenerálódnának, és bár az ember túlélési képességei a leglátványosabbak, és talán az ember az egyetlen faj, amely képes az önreflexióra, attól még az összes létező élőlény önmaga érdekében létezik és törekszik a túlélésre, öntudat nélkül. Tehát egója nemcsak az embereknek van. Igaza volt a kutyakiképzőnek, amikor egóról beszélt a kutyák esetében. Hiszen ezek szerint minden létező élőlény, még egy egysejtű is „önző” módon törekszik a fennmaradásra, próbál utódokat létrehozni, növekedni, a különbség csupán az, hogy az emberrel ellentétben nincs szüksége arra, hogy növekedésének létjogosultságot adjon, és morális szempontokkal törődjön.
Nevezhetjük az egót önzésnek, csak az a kérdés, vajon a fogalmaink szerint hol kezdődik az önzés. Vannak, akiknél ez csupán annyit tesz, hogy szeretnének túlélni és valahogy elboldogulni a mindennapokban, valakiknél pedig azt, hogy birodalmat akarnak építeni, hatalomra és vagyonra szert tenni, és ezen célok érdekében akár másokon is átgázolnak. Mindkettőben szerepe van az egónak, de maga az ego nem felelős azért, ha morálisan megkérdőjelezhető döntéseket hozunk vagy azok szerint viselkedünk.
(Kiemelt kép: Getty Images/nőklapja.hu)
