Ma reggel, ébredés után elvégeztem egy, az elmúlt napokban olvasott gyakorlatot: kinéztem az ablakon, belemosolyogtam a napsütésbe, és hosszasan próbáltam magam elé képzelni, amint a nap végén becsukom a laptopomat, és elégedetten leülök a film elé, amit régóta szeretnék megnézni. És valóban elkészültem estig a cikkel! Mert a tudatunk teremteni képes. Hogy Shakespeare-t idézzem: „Nincs a világon se jó, se rossz, a gondolat teszi azzá.” Ergo, az optimizmust is érdemes gyakorolni!
Emlékszem, mekkora öröm volt megpillantani a kis, tóparti faházunkat, amikor végre elkészült! Még benne volt a csuklómban a fáradtság, amelyet a gerendák festése okozott, a férjem kicsit leamortizálódott a három dolgos hónap alatt, amelyet a hátunk mögött hagytunk – mert mindent magunk csináltunk a házon, az utolsó csavarig –, de régen éreztem olyan boldognak magam, mint akkor. Másnap reggel kiültünk a teraszra, kezünkben a kávénkkal, és elégedetten végigpásztáztuk a fényben úszó tavat. Ez most már a miénk volt. A kis ház, a tó a sirályokkal, a nádas, de főleg az töltött el elégedettséggel, hogy ezt a csodát mi magunk teremtettük meg magunknak! Azt szokták mondani, csak egészség legyen, a többire ott a bankkártya. Én meg erre azt felelem: lehet azon a bankkártyán bármennyi pénz, vehetünk belőle akárhány fényűző villát, akkora örömet, mint ha valamit a saját kezünkkel teremtünk meg, soha nem fogunk érezni.
Milyen a jó élet?
Életcél és örömmel végzett, értelmes munka. A boldogságkutatók szerint ez az elégedettség egyik, ha nem a legfontosabb sarokköve. A cél elérése hitet, mindennap megújuló reményt és a cél mellett való elköteleződést kíván, ez pedig erőfeszítésre ösztönzi az embert. Nem kell világrengető célokra gondolni, az öröm a hétköznapjaink része kell hogy legyen. Csíkszentmihályi Mihály Az öröm művészete című könyvében említ egy jól megfogható példát. Tanítványaival egy vasúti kocsikat összeszerelő üzemben végeztek vizsgálatokat. A szerelőcsarnokban akkora volt a zaj, hogy egymás hangját sem lehetett hallani, piszkos és olajos volt minden, a munkások utáltak ott dolgozni, alig várták, hogy leteljen a nyolc óra, és irány a kocsma vagy a bowlingterem. Egyetlen kivétel volt, a hatvanas éveiben járó, írni-olvasni is alig tudó Joe. Mindenhez értett, a darutól kezdve a számítógép monitorjáig, és szemlátomást mindent élvezettel javítgatott. Mindezt a saját erejéből, tudásvágyától hajtva érte el, és ez önbizalommal töltötte fel. Otthon pedig hétvégenként a feleségével gyönyörű sziklakertet építettek, szivárványszínekben pompázó szökőkúttal. Mindenki tisztelte az üzemben Joe-t, bár nemigen értették. Csíkszentmihályi professzor viszont igen: „Az évek során sok kiváló emberrel volt dolgom, nagy formátumú vezetőkkel, eredményes politikusokkal, jó néhány Nobel-díjas kiválósággal, akik mind nagyszerű életet éltek, de egyikük életvezetése sem múlta felül Joe élni tudását. Mi teheti az életet derűssé, hasznossá, értelmessé? Ez az ember tudta ezt.”
