Egy kislány üldögél a földön. Négyéves lehet. A hajában fodrok, akárcsak felette, az égen. Ül a főutca közepén, a macskaszagú aluljáró kövein, a híd alatt, a hentes előtt, a parkolóban, a hipermarket liftjében, ül a földön mindenhol. Amúgy máskor meg sem áll, száguldozik, fut, ugrál, táncol egész nap, a pillanatok széles ölében. Ám ha valami nem úgy van, ahogy szerinte lenni kellene (nem eheti meg az egész zacskó paprikás kekszet, nem mászhat fel a villanypóznára, satöbbi), akkor szó nélkül megáll, leül a földre, ott, ahol éppen éri az ülhetnék. Hosszú percekig nem mozdul onnan. Nem ordít, nem fetreng, csak duzzog. Az anyja nem ül. Áll, folyton csak áll. Készenlétben van.