Gyermeket akartam tőled, rögtön, ahogy megláttalak. Villámcsapás ért: leültem melléd a sportcsarnokban a földre, és mikor énekelni kezdtünk, én a dörmögésedre odafordultam, és megláttam a vicces kis puha bajuszod, a kétségbeesetten és elszántan áhítatos, finom gyerekarcodat a bababőrön göndörödő első hosszú fekete szakállszőrök örvényeivel. Belesajdultam, összerándult a szívem, a méhem, ökölbe szorult az izzadt tenyerem. Ma is érzem, ahogy a körmeim a bőrömbe fúródnak, lüktetve szúrt, fájt, gyötört, és jó volt. Görcsben volt az egész testem. Az angyali üdvözlet lehetett ilyen megfellebbezhetetlen. Ültél mellettem, kamasz angyal, szárnyaid magad köré kerítve, nézhettelek, leshettelek nyugodtan, mert lehunyt szemmel énekelted, hogy „gyújts éjszakámba fényt, hadd égjen a soha ki nem alvó tűz”, fényem, tüzem, te, úgy szerettelek volna megölelni, megérinteni azokat a komikus kunkorokat, beléd gabalyodni, rád tapadni.
A Nők Lapja 2020/47. számának Irodalom rovata.
Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak
500 forintért, vagy regisztrálj, és 1 héten keresztül minden előfizetői tartalmat megnézhetsz.
Ízelítő a cikk tartalmából
Vajon hogyan végződik a történet?