Vekerdy Tamás: Ki mesél?, Nők Lapja, 1991/24.
Ki mesél?
A televízió?
A video?
A diavetítő?
A rádió?
A magnó?
Vagy netalántán mégiscsak a mama vagy a papa mesél –az anya vagy az apa mesél– a szülők mesélnek este az ágy szélére ülve.
És talán: nem is könyvből mesélnek – hanem fejből!
És –lehetséges volna?– néha-néha olyan mesét is mesélnek, amit nem olvastak, nem hallottak, hanem ők találtak ki (s amiben esetleg felbukkannak közös életük –a szülők és a gyerekek közös élete, a családi élet– eseményei, fordulatai, hangulatai, mondattöredékei is).
Mert mesélni persze kell, egész pici kortól kezdve – nem is tudnám megmondani, pontosan meddig. És: mindennap kell – kellene mesélni.
Miért? Külsődleges érv –de sokakra bizonyára ez hat–, hogy azok a gyerekek, akik kiskoruktól kezdve mindennap hallanak mesét, mire iskolába kerülnek, egy-másfél évvel is megelőzhetik mesét nem hallgató, vagy csak rendszertelenül halló kortársaikat a nyelv, az anyanyelv megértésében és használatában. (Márpedig tudjuk, hogy a gondolkodás erejét, tisztaságát, tagoltságát az elsajátított nyelv adja meg (legalábbis azét a gondolkodásét, amelyet ma mindennapjainkban használunk).
De gyökerükkel még ennél is mélyebbre nyúló dolgokról van szó.
A mesét hallgató gyerek, miközben szemét ránk függeszti, elmerengő tekintetét látszólag a mi szemünkre vagy a mesemondó szájunkra irányítja, valójában –és ez a szemén látszik is! figyeljük csak meg!– befelé néz.
Odabent –az ő belső mozijában– képet készít ahhoz, amit hall.
„Felhúzta a hétmérföldes sárga csizmát, átlépte az Ezüsthegyet, átlépte az Aranyhegyet, átlépte az Óperenciát…” és szinte látjuk, hogy szavaink nyomán, a gyerek kettős tekintete (ránk is figyel, és befelé is néz) mélyén hogyan készül szavainkhoz a kép.
Méghozzá: minél ritmikusabban és –a prozódiát, a prózadallamot követve– minél dallamosabban mondjuk a mesét, ez a belső kép annál tisztább, annál tagoltabb lesz. (Az egyik forma segít a másik forma –a képi forma– megteremtésében!)
Ritmus, dallam – ismétlés. Ezeket a formai jegyeket mind őrzik és hordozzák a nagy mesék. Már ahogy kezdődnek is: „Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy…”
A belső kép készítését a pszichológia elaborációnak nevezi. Ez a latin szó azt jelenti, hogy: feldolgozás.
Aki belső képet készít –akár álomban, akár nappal fantáziáivá, vagy éppen játszva, vagy mesét hallgatva– az ebben a munkában, ebben a folyamatban feldolgozza a külvilágból és saját belső világából származó tapasztalatait, élményeit, azokat is, amelyeket nem is tud szavakba fogalmazni.
Vágyak, szorongások, dühök is újra meg újra feldolgozódnak így, megszabadítva az embert, megszabadítva a gyereket nehezen elviselhető, sok erőt emésztő és ezért fárasztó belső feszültségektől.
A gyerekek zseniális belsőkép-készítők. A mai, eur-amerikai civilizáció felnőttjei néha elfelejtik, hogy hogyan is kell ilyen belső képeket készíteni – s ilyenkor megbetegszenek, neurotizálódnak. (Ha „szerencséjük” van, bekerülnek a klinikára, ahol –ellazított állapotban– ismét megtanítják őket a belső képek látására és készítésére, felidézésére.)
A gyereknek nagyon nagy a képéhsége. Mert sokféle feldolgozhatatlan tapasztalatot kell –kellene– újra meg újra képpé formálnia, hogy feloldhassa jelentős feszültségeit, szorongásait, indulatait, vágyait.
Amikor a gyerek –külső képet lát– nem tud elszakadni tőle, azt hiszi: – Ahá! ez az! itt a kép, ami mindig olyan megkönnyebbülést hoz, felüdít, megoldja minden gondom, bajom.
Csakhogy: ez a bűvös tulajdonsága csak a saját pszichikus erőkből létrehozott belső képnek van meg, melynek elemeit magam raktam össze saját érzelmi és érzéki élményeimből.