Vekerdy Tamás: Szerelem? Utánzás!, Nők Lapja, 1991/26.
Vannak-e a kisgyereknek olyan vágyai –érzelmei, indulatai–, melyek az ösztönéletnek ugyanazokból a mély forrásaiból fakadnak, mint a serdülőkor vagy a felnőtt idő erotikus, szexuális vágyai – érzelmei, indulatai?
Századunk mélylélektanának egyértelmű válasza szerint: igenis vannak.
Csakhogy: ezeknek a megnyilvánulási formája egészen más, mint később, mint kamasz- és ifjú-, vagy éppen felnőttkorban.
A kisgyerek s a kölyökgyerek (ma sokan így mondanák: az óvodás és a kisiskolás – mert civilizációnk falanszterében már gyerekeink életkorát is az intézményekhez kötjük) erotikus fűtöttsége –vagy éppen: erotikus gátoltsága– nem abban és nem úgy nyilvánul meg, amiben és ahogy a nagyobbaké.
Nem a vele nagyjából egykorú kisgyerekkel andalog kéz a kézben, nem a vele egykorú kisgyerekkel vált szerelmes csókokat –vagy akárcsak puszikat–, nem a vele egykorúval éli át a szerelem minden kínját és örömét. (Mert a szerelemnek –természetesen– kínja is van!)
A négy és fél, ötéves kislány talán azt mondja el, hogy ő, ha majd nagy lesz, az apjához megy feleségül; a kisfiú talán arról beszél, hogy a mamájával szeretne együtt aludni; talán azt is kifejezésre juttatják, hogy a kislány az anyjára, a kisfiú az apjára féltékeny; talán egy szót sem beszélnek erről –talán azért nem, mert az ő családjukban nem szokás kimondani az efféle átsuhanó fantáziákat, éjjeli vagy nappali álomképeket és gondolatokat–, talán csak egészen másfajta nyugtalanság –sírósság vagy morcosság, vagy éppen toppantó düh és dac– jelzi, hogy az effélékről nem beszélő gyerek is átél valamit.
Kicsit előbb –vagy kicsit később– a gyerekek esetleg abban lelik örömüket, hogy „csúnya” szavakat mondanak –a pisitől és a kakitól kezdve a vaskosabb és részletezőbb kifejezésekig– és nagyokat nevetnek hozzá (persze ennek csak akkor lehetünk tanúi mint felnőttek, ha egészen durva formában ezt meg nem tiltottuk nekik). – Tévedés ne essék: más a gyerekek káromkodása és trágár beszéde – itt nem erről van szó.
Lehetnek aztán kisgyerekek, akik azzal lepik meg –vagy hökkentik meg– környezetüket, hogy egyszer csak meztelenkedni kezdenek –netán „mutogatják magukat”–, vagy éppen „egymást nézegetik” – esetleg kertben vagy szobában elbújva, otthon vagy az óvodában.
Mindezek természetes kisgyerekkori megnyilvánulások – és tegyük hozzá, hogy a kisgyerekkori erotika természetes megnyilvánulásai.
De arról is tudnunk kell, hogy a kisgyerek kiszolgáltatott utánzó.
Úgyszólván: nem tud nem utánozni!
Utánzással tanulja a járást, a mozgásokat – és utánzással tanulja meg anyanyelvét. Utánzással tanulja a maga körül látott egész világot, mesterien utánoz autót és repülőgépet, zsiráfot és kutyát, és persze embert: a környezetében élő embereket.
(Az utánzás s az erotikus késztetések sajátos összefonódását figyelhetjük meg néha a papás-mamás vagy az orvosos játékokban.)
De a kéz a kézben andalgás, vagy a felnőttes csókok és puszik –vagy akárcsak tekintetváltások– már nem csak az egyszerű utánzás megnyilvánulásai. Ezek –ha nem éppen beállított helyzetek– arról árulkodnak, hogy a gyerekek a környezetükben túl sok, számukra fel nem dolgozható –és éppen ezért megterhelő– felnőtti közvetlen erotikát (vagy éppen: szexualitást) élnek át. S árulkodnak arról is, hogy felnőtt környezetük „díjazza” ezeket a magatartásformákat, s ezzel a gyerekeket életkoruktól idegen, koravén gesztusokba és érzelmi állapotokba kényszeríti.