Mióta csak ember él a Földön, imádkozik. És tévedés azt hinni, hogy ezt csak a nagyon vallásos emberek szokták megtenni, templomban vagy házioltár előtt. Még azokból is, akik ateistának vallják magukat, vagy egyszerűen nem foglalkoznak ezzel a témával, kitör néha a megkönnyebbült sóhajtás: „Hála Istennek!” Már ez egy ima – egy hálaima, amely a modern ember számára is természetes, mindennapi szófordulat. Ez is mutatja, hogy az imádkozás tértől-időtől és világnézettől független jelenség, gyakorlatilag mindenkit érint. Persze a valódi ima lényege épp az, hogy nemcsak automatikusan, hanem mélyen átélve, szívből ejtjük ki akár hangosan, akár magunkban a szavakat: azaz az imádkozás akkor az igazi, ha komolyan is gondoljuk azt, amit mondunk.

„Mentsd meg őket, Istenem!”

Az ima tehát nemcsak a szavak révén éri el hatását, hanem az imádkozó tudatállapota talán még fontosabb. Minél kevésbé vagyunk ima közben „józanok”, azaz minél inkább elragad bennünket az érzelmi hevület, annál erősebb rezgéseket áraszt ki ugyanis az agyunk, és – a tudományos vizsgálatok szerint is – ez a kulcsa az ima világszerte tapasztalt pozitív erejének. Az ilyen, már-már önkívületi, extatikus állapotot különösen könnyen váltják ki a traumák, vészhelyzetek. Amikor testi létünk veszélybe kerül, az életben maradás Az vágya minden mást kisöpör elménkből, a józan logikát is – és ezzel pont alkalmas helyzetet teremt az imádkozáshoz. Ezt tapasztalta meg Kriszta, a negyvenkét éves családanya, aki tavaly nyáron gyermekeit vitte sporttáborba autóval. „A pályán hajtottam, teljesen szabályosan és normális sebességgel – meséli. – Hirtelen egy kamion sodródott át a szemközti sávból, talán a sofőr elaludhatott. Nem volt időm gondolkodni, sőt az időérzékem teljesen felborult: egyszerre éreztem elviselhetetlenül gyorsnak és félelmetesen lassúnak a pillanatot.” Kriszta tudta, hogy nincs menekvés. Annyi ideje se maradt, hogy az árokba hajtson, mert a többtonnás acélmonstrum megállíthatatlanul száguldott felé. Átvillant az agyán, hogy a tízéves lánya és a nyolcéves fia a hátsó ülésen ülnek – és némán, magában felsikoltott: „Mentsd meg őket, Istenem!”

Spontánul hatékonyabbak

„Máig nem tudom, mi is történt valójában – sóhajt fel Kriszta, még most, egy év után is feldúltan. – Csak akkor kezdtem magamhoz térni, amikor a mentősök hordágyra tettek engem, és fél füllel hallottam, amint valaki ezt mondja: »Hál istennek a gyerekek sértetlenek…« És ez a szó, hogy »hál istennek«, abban a pillanatban eszembe juttatta az én utolsó, ösztönös kis imámat. Nem tudom, hogy ez az ima közrejátszott-e a szerencsénkben, de egy biztos: életemben semmit sem gondoltam annyira komolyan, mondtam ki annyira teljes szívből, mint azt a mondatot.” Krisztáék csodával határos módon élték túl a balesetet. Máig nem tudja senki, hogyan kerülték el az ütközést, de elkerülték. Autójuk az árokba került, rejtély, hogy hogyan, hiszen az ő sávjukat több másik sáv választotta el az út szélétől. A családanya – aki könnyű sérülésekkel úszta meg a balesetet, míg a gyerekeken valóban egy karcolás sem esett – mindenesetre úgy érzi: forró imája gátolta meg, hogy sokkal nagyobb tragédia történjen.

És egy fontos tény ebben a történetben: Kriszta nem volt vallásos, nem foglalkozott természetfeletti dolgokkal sem. Imája teljesen spontán volt, nem abból fakadt, hogy ő valóban hitt volna valamilyen fel sőbb segítségben, hanem a gyermekei életéért való rettegés váltotta ki belőle abban a szörnyű pillanatban. Márpedig – a kutatások bizonysága szerint is – pont az ilyen jellegű imák a leghatékonyabbak.

…

A cikk folytatódik a Nők Lapja Ezotéria 2016/5. számának 35. oldalán.

Szöveg: Magyar Diána

Fotó: Thinkstock