Szentimentális, cukros, nyálas, nem trendi. Sokkal modernebb, vagányabb, ha megbocsátás helyett harcba szállunk, törlesztünk és bosszút állunk. De ha ez igaz, akkor miért tűnnek harmonikusabbnak a sérelmeiket nagyvonalúan elengedők, és miért mondta a dalai láma, hogy a legádázabb ellensége a legjobb tanítója?
Nem érdemes finomítani az igazságot, nehéz megbocsátani. Nem adják ingyen, meg kell érte dolgozni. Hiszen valamennyien érzékenyek, gyarlók és hiúak vagyunk, ha sebet ejtenek rajtunk, az sokáig, gyakran egy életen át fáj. Főleg akkor, ha olyan embertársunk bánt, akiről azt gondoltuk, szeret minket. Vagy ha igazságtalanul vádolnak és sajnálnak le, vagy tudjuk, hogy a másik felet irigység és számunkra felfoghatatlan, zsigeri ellenszenv motiválja. Ilyenkor könnyen borít el minket az önsajnálat, s magunkat hófehérnek, a másikat koromfeketének látjuk. Persze próbáljuk a felénk irányuló gonoszságot és ártó-bántó mondatokat okos tanácsokra hallgatva kezelni. Értjük, hogy nem az fontos, mit mondanak, inkább az, ki mondja, azt is megjegyeztük gyerekkorunkban, ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel, és az imát is sokan ismerjük, „bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek…”, de az őszinte megbocsátás e bölcsességek birtokában sem könnyű.
Ezt már nem tűrhetem
Sokan tesznek úgy, mintha lepattannának róluk a bántások, mások cinizmusba burkolóznak, és Oscar Wilde humorba csomagolt keserűségével védekeznek: „Mindig bocsáss meg ellenségeidnek – semmi nem bosszantja őket ennél jobban!” Pedig a sérelmek lekicsinylése nem segít, sőt a lelki egészség szempontjából a lehető legrosszabb megoldás. Mert a feldolgozatlan sérelmek mérge kitartóan dolgozik bennünk, s annak felismerésére csak kevesen képesek, hogy néha az ellenségeinknek is sokat köszönhetünk. Például egy sikeres főiskolai tanár a valaha utált egyetemi oktatóját dicséri manapság legtöbbet, mert miatta vált pontossá, precízzé, a fegyelmezett előadások mesterévé.
