A Centrál Színház üresen tátongó művészbüféjében egy takarítónő maszkban tükröt suvickol, s közben megérkezik a próbáról Kovács Patrícia a kutyájával. Ökölpacsival mutatkozunk be egymásnak, és amikor leülünk, tartjuk az előírt távolságot, mert ez az év már csak ilyen.
– Te hogy éled meg 2020-at? Elvesztegetett évnek, amikor várod, mikor kezdhetünk el újra élni, vagy hozott olyan tanulságot, ami hasznodra válik majd akkor is, amikor vége lesz a járványnak?
– Nekem ez az év a szabadságról szólt. Szakmai és emberi dolgokban is többször kellett idén vállalnom a véleményemet, és sok olyan helyzet adódott, ami napokon át tartó agyalással, stresszeléssel járt, hogy mit csináljak. A határok idén máshova kerültek. Sok mindenre mondtam nemet, és rengeteg meccsem volt, amiket, kívülről akár úgy is tűnhet, elvesztettem. Az például, hogy a Mintaapákat nem vállaltam tovább, hosszú folyamat eredménye volt. Nagy csalódás, hogy ez lett a vége, mégis győzelemnek élem meg, hogy mertem azt mondani: nem, így nem vállalom, s mindezt a döntés anyagi következményeivel együtt és az előre borítékolható lejáratókampány ellenére, ami be is következett. Ez az év sok ilyen helyzetet hozott, de örülök, hogy mindjárt vége, mert kicsit kezd elegem lenni a harcokból. De kreatív szabadságot is adott a Covid miatti leállás, mert ekkor jött a gondolat, hogy kezdjünk valami újba, és streameljünk színházat, hogy a világ minden tájára eljusson a magyar színházi kultúra.
– Sokat szerepeltél idén a sajtóban, de nem a munkáid miatt, hanem a véleményedet mondtad az SZFE, a tao vagy az Eszenyi-ügy kapcsán. Mintha idén kristályosodott volna ki a személyes márkáddal kapcsolatban, hogy te kimondod, ha nem tetszik valami.
– Lehet, de szerintem ez életkori sajátosság is. Azt gondolom, már megtehetem. Ha úgy érzem, meg kell szólalnom, megszólalok magamért és másokért is. Másokért egyébként még mindig jóval könnyebb kiállnom, mint magamért. De rendszerek, politikusok, színházigazgatók, csatornák vezetői jönnek-mennek, én meg, ha megérem, még nyolcvanévesen is színész leszek, ez már nem kérdés. Korábban is volt véleményem, csak féltem, nem tehetem meg, hogy nyilvánosan kimondjam. Most meg azt érzem, csak úgy tudok önazonos lenni a színpadon is, ha vállalom magamat, s ezzel együtt azt, hogy lesz, aki elfordul tőlem azért, amit gondolok. Rendszeresen kapok olyan kommenteket, leveleket, amelyek arról szólnak, hogy csalódást okoztam. Annyira dühös és megosztott lett az ország, hogy ismeretlen emberek a szélsőségesen negatív véleményüket közlik velem arról, mit ugrálok, én csak egy színész vagyok. Csak játsszam el a szerepemet, és fogjam be.
– Jól gondolom, hogy az életednek gyerekkorodtól az őszinteség-hazugság a központi témája?
– Kamaszként akkor kezdtem nem azt mondani, ami van, amikor édesapám alkoholproblémája miatt szétesett a családunk, és hirtelen fel kellett nőnünk. Ő már nem él, és sajnálom, hogy igazán nem tudtuk kibeszélni, hogy megértsem, mi vezetett idáig az életében, de talán nem is biztos, hogy tudott volna válaszolni. Mindenesetre volt egy pont, amikor elmenekültem egy másik, képzelt világba, és aztán otthonról is.
