A két dokumentumfilmes, Cseke Eszter és S. Takács András sorozatai az utóbbi években mintha ugyanannak a nehéz témának újabb és újabb arcát és mélységeit mutatnák meg. Legújabb alkotásukban egy, a haláltáborban született nő, Angéla, és az ő lánya, Kati érzésein keresztül láttatják, milyen erősen hat ránk a születésünk és a származásunk.
– A Diktátorok gyermekei volt az első olyan munkátok, ahol az öröklésre és a traumákra fókuszáltatok, arra, hogy a történelemmel átszőtt traumahálóból mi öröklődik tovább. Többször sikerült közvetlen leszármazottakkal vagy egészen közeli hozzátartozókkal is beszélnetek. Az ellenség gyermekei az áldozatokhoz kerül közel, a születésről szóló évadában pedig Gázában, Mexikóban, Afganisztánban és Etiópiában azt kutattátok, a születés körülményei miképp határozzák meg a későbbi életünket. Új, egész estés alkotásotok főhőse, Angéla Auschwitzban született.
Eszter: Tudtunk lengyel és német politikai üldözöttekről, akik szülhettek és a gyermekeiket meg is tarthatták, és volt egy még mindig élő zsidó bácsi, aki éppen a tábor felszabadításakor egy szovjet katonai orvos segítségével született, de Angéla az egyetlen, aki még a táborok működése alatt, zsidóként jött világra, és túl is élte azt a pár hetet. A zsidó kisfiú és Angéla édesanyja sokáig kapcsolatban is volt egymással. Angéla öt héttel a felszabadítás előtt született, a karácsony előtti napokban. Az első öt hetét életveszélyben töltötte.
András: A másik, a tábor felszabadításakor született babának ilyen típusú életveszéllyel nem kellett ugyan szembenéznie, de a két anyuka ugyanolyan szörnyű és kegyetlen körülmények között élt, büntetések közepette, és Mengele kísérletezett rajtuk. Aztán valamiért a figyelme egyszer csak másfelé irányult.
Eszter: Vagy azt hitte, már nem is terhesek. A táborokban ugyanis a nőknek brómos vizet adtak, ami – az éhezéssel és a pokoli körülményekkel együtt – felborította a hormonháztartásukat. E csontsovány nőknek a hasa viszont nagyon fel volt puff adva, így a terhesség a kápóknak is elkerülhette a figyelmét.
András: Az On the Spot utolsó három évada innen nézve tulajdonképpen három előtanulmány volt. A születés sorozatnál persze nem tudtunk utána menni, mi lett a megszületett babákkal, akik premier plánban, az orrunk előtt láttak napvilágot, de máskor nagyon tanulságos sorsokon keresztül találkoztunk hasonlóan pokoli körülmények között fogant és született gyerekek jövőjével. Például a vietnámi háborúban született ázsiai kisebbség tagjaival, az úgynevezett „amerázsiaiakkal”, akik a lelépő amerikai katonáktól és vietnámi anyáktól születtek és egy életen át kirekesztették őket. De érdekes volt látni, hogy a kambodzsai kétkezi munkás takarító, aki a hírhedt börtönben látta az anyját utoljára, most ugyanott takarít… Az utolsó részhez Dachauban forgattunk és felmerült a koncentrációs táborban születés kérdése. Akkor találkoztunk először Angéla történetével.
– Egymásnak ellentmondó kutatások vannak arról, hány százalékban örököljük a jellemvonásainkat, mit ad hozzánk a környezet és a nevelés. Ti szinte már szakértőnek számítotok a témában.
Eszter: Nem vagyunk kutatók, nem tudományosan közelítjük meg a kérdést, mindig a filmes terepen maradunk. A sok-sok felvett anyag, beszélgetés alatt számunkra is kikristályosodott, hogy mi is vezérelt minket, mi volt a titkos, belső motivációnk. És főképp azután lett ez teljesen világos, miután megszületett a gyerekünk. Akkor már tudtuk, hogy az mozgat minket, mit lehet kezdeni a saját emocionális szemetünkkel. Amik korántsem ilyen mértékűek, mint amilyen életeket bemutatunk, de hiába nincsenek teszem azt náci szüleink, mégis sok fájdalmat hordozunk. Itt ez a kisbaba, néztünk rá, és tovább akartunk haladni ezen az úton. Fontos volt foglalkozni azzal, hogyan tudnánk őt úgy nevelni, hogy nehéz és negatív dolgokat ne hagyjunk rá. Ez persze nem olyan, mint egy megoldható feladat, ez egy folyamatosan alakuló történet. Néha eszembe jut, ha a rengeteg sorsot komolyan tanulmányozni kezdenénk, nagyon érdekes valami születhetne belőle. De a dokumentarista, ha éppen nem tudományos dokumentumfilmet forgat, és mi nem ezt a műfajt űzzük, az emberre fókuszál. Minden egyes alkalommal próbálunk az alanyunk lelkére és a lelki fejlődésére koncentrálni. Míg egy kutatónak kívül kell maradnia, mi bevonódunk.
Angélát a lányával, Katival Andrásék örökítették meg Izraelben
