Sokszor hallottuk már, hogy a nők hosszú távú kapcsolatra vágynak, a férfiaknak viszont a vérükben van a szoknyavadászat. A szűzies, félénk női nemről és a bátor, szexmániás férfiról alkotott képet a 20. század végéig senki nem vonta kétségbe. A legújabb tudományos vizsgálatok azonban azt bizonyítják: ennek semmiféle valóságtartalma nincs.
A szexuális szelekció elméletét Charles Darwin dolgozta ki elsőként, aki azt figyelte meg, hogy néhány kivételtől eltekintve minden fajnál a férfiak versengenek a nők kegyeiért, akik természetesen mindig a győztest választják a párjuknak. Ez az oka annak, hogy a hímek nagyobbak és erősebbek, mint a nőstények, hiszen komoly harcot kell vívniuk azért, hogy felülkerekedhessenek a vetélytársaikon. De nemcsak a fizikai erő számít, hanem a külső is, ezért növesztenek a szarvasok hatalmas agancsot, a pávák színes farktollakat és az oroszlánok sörényt. Mindezzel evolúciós esélyeiket növelik.
A hímek több szexre vágynak
1948-ban Angus John Bateman angol genetikus gyümölcslegyek szaporításával próbálta bizonyítani Darwin elméletét, miszerint bizonyos egyedek sikeresebben szaporodnak, mint mások. Mivel akkoriban még nem tudták DNS-teszttel megállapítani a szülőséget, így olyan legyeket választott, amelyeknek erőteljesen eltérő genetikai mutációik voltak – az egyiknek feltűnően kis szeme, a másiknak kunkori szárnya és így tovább. Ezzel a módszerrel sikerült elég jó hatásfokkal felmérnie, hogy a kísérletben részt vevő egyedeknek milyen sikeres volt a szaporodási stratégiája. Azt tapasztalta, hogy a hímek szaporodási sikere valóban változékonyabb, mint a nőstényeké, és ez egyenesen arányos volt szexuális partnereik számával. Tehát minél több nősténnyel közösültek, annál több utódjuk született. A nőstényeket illetően azonban nincs ilyen versengés. Nagyjából mindegyikőjük ugyanannyi utódot hozott a világra, függetlenül attól, mennyi hímmel álltak szexuális kapcsolatban. Bateman ebből azt a következtetést vonta le, hogy a hímek számára a versengés jóval fontosabb, mint a nőstényeknek, hiszen számukra sokkal nagyobb a tét. Úgy vélte, ez az elv igaz minden ivarosan szaporodó állatfajra.
A nőstényeknek biztonság kell
1972-ben Robert Trivers biológus erre az elméletre alapozta meg a „szülői befektetés” nevű teóriáját, és ezzel magyarázta a két nem különböző szaporodási stratégiáját. A női nem számára a szaporodás jóval nagyobb energiabefektetést igényel, nemcsak azért, mert a petesejt korlátozott mennyiségben áll rendelkezésükre, de azért is, mert maga a gyerek kihordása, a szülés, a szoptatás is meglehetősen munkaigényes feladat. Mivel ebben segítségre van szükségük, ezért akkor járnak jól, ha van egy állandó partnerük, aki segít ebben, és ezért a monogámia számukra a legjobb szaporodási stratégia. Ezzel ellentétben a férfiak spermiumtermelése folyamatos, tehát szinte korlátlan mennyiségben áll rendelkezésükre, ezért ők minőségi partner helyett inkább a mennyiséget helyezik előtérbe. Mivel a férfiak evolúciós szempontból akkor lesznek sikeresek, ha minél több nőt ejtenek teherbe, tehát egyszerűen poligámiára vannak teremtve, és ezért is van az, hogy jóval gyakrabban lépnek félre, mint a nők. Természetesen mindezek az elméletek nemcsak a két nem szexualitásának különbségeire adtak magyarázatot, de a társadalmi különbségekre is. Például ha a nők genetikusan arra vannak programozva, hogy biztonságra és stabilitásra törekedjenek, akkor nyilván az élet más területén is kerülik a kockázatokat. Így máris könnyebben érthető, miért van oly kevés bankvezető vagy autóversenyző közöttük, és miért ők végzik az unalmas, monoton házimunkát. Mindez nem a fennálló társadalmi rendszer hibája, hanem az evolúcióé. A Bateman–Trivers elméletet közel harminc évig senki nem kérdőjelezte meg, hiszen olyan szépen és elegánsan megmagyarázott mindent. A 2000-es évek új kutatásainak súlya alatt azonban lassan összedőlni látszott, mert egyre többen állították: nemcsak a talált válasz volt tévedés, de már maga a kérdésfelvetés is. Hiszen nem minden férfi hajszolja az alkalmi partnereket, és nem kevés az olyan nő, aki igenis élvezi a szexet, akár több férfival is. Darwin korában azonban, a viktoriánus kor prűd és igencsak korlátozott társadalmi keretei között ilyesmi szóba sem kerülhetett, és ez a kimondatlan elvárás nagyon is komolyan eltorzította a kutatók eredményeit.
