Érzelmi inkontinencia alatt nagyjából azt értjük, amikor egy pozitív vagy negatív érzés, érzelem annyira úrrá lesz rajtad, hogy kábé egy percig sem bírod el egyedül, nem bírod magadban tartani, azonnal meg kell osztanod valakivel.
(Zárójeles, de fontos megjegyzés, hogy az eredeti szakkifejezés azt a kóros állapotot jelenti, amikor valaki tényleg nem tudja szabályozni az érzelmeit egyáltalán, kontrollálhatatlan sírás- és nevetésrohamok törnek rá. Ebből a ritka kórképből vette át a hétköznapi pszichológia a fogalmat, és egy általános, 21. századi jelenség leírására használja. Mi ez utóbbiról fogunk beszélni, természetesen.)
Felhívom. Megírom. Megosztom. Feltöltöm. Igék, amik annyira a hétköznapjaink részévé váltak, hogy el sem tudjuk képzelni az életünket nélkülük. És ha a hívásunkra, csetüzenetünkre, megosztásunkra nem reagál rövid időn belül a címzett, azon komolyan fenn tudunk akadni.
Pedig nem is volt olyan régen, nem kell ahhoz nagyon öregnek lenni, hogy emlékezzünk rá, milyen volt képeslapot küldeni vagy legalábbis működő telefonfülkére vadászni, ha egy távollévő szerettünket viszonylag gyorsan értesíteni akartuk valamiről.
De akkor hogy is van ez? Régen minden jobb volt? A csúnya technika tehet már megint valamiről? Részben persze felelős érte, erről is lesz szó, de a jelenség ennél jóval összetettebb.

Érzelemszabályozás az első perctől

Érzelmeink szabályozását a születésünk pillanatától tanuljuk. És ez szó szerint így van. Bár már „a csapból is ez folyik”, mégsem lehet elég sokszor elmondani, mennyire fontos az újszülött számára, hogy a lehető leghamarabb az édesanyja (vagy ha ez nem megoldható, akkor egy közeli hozzátartozója, általában az édesapja) mellkasára tegyék.
Itt kapja ugyanis érzelemszabályozásból az első leckét. A születés sokkja után a szülő/hozzátartozó nyugalma „átragad” a kisbabára, akinek így a sejtjeibe íródik az élmény: a kibillenést helyrezökkenés követi.
Persze a pszichológiában egy ok sosem elég egy jelenség kialakulásához. Az aranyóra megléte vagy elmaradása önmagában nem felelős az érzelemszabályozás megfelelő kialakításáért, de jó ha tudod, hogy komoly szerepet játszik benne. És akkor mi még?

„Most kérem! – Egy kicsit később, jó? – Jó. … – Most kérem!” A beszélgetés a legkisebb lányom és az apukája között zajlott le, a lányom 2 éves kora körül.  Az esetről videófelvétel is készült, egyébként pont a felvevő eszközt (telefont vagy kamerát, erre már nem emlékszem…) szerette volna megkaparintani a kisasszony, ezért emlékszünk ennyire pontosan.
A kép végig őt mutatja, és nagyon cuki. Pontosan kettő másodpercig tud várni, utána már úgy érzi, jogosan kér. Hiszen már „később” van.
Ami két-három éves korban még nagyon cuki, az később kevésbé az. Ahogy idősödünk, úgy válik egyre fontosabbá, hogy az érzelmeink kifejezésének módját, és ha tehetjük, akár az idejét is szabadon meg tudjuk választani, vagyis hogy az érzelmek bennünk legyenek, és ne mi sodródjunk bennük. De hogy jutunk el ide?
Az érzelmek „tartalmazását” elsősorban a szüleinktől, velünk szorosan együtt élőktől tanuljuk. Ahogy az elsődleges gondozó (többnyire az anya) a saját érzéseivel bánik, az nagyon erős minta a gyerek számára, de nem az egyetlen.
Ha például egy kisbaba hangosan sír, az arra adott két szélsőséges reakciót könnyen el tudjuk képzelni. Az egyik véglet, hogy az anya visszatükrözi a baba hangulatát: „látom, nagyon sírsz valamiért”, megpróbálja megfejteni az okát, megoldást keresni a problémára, miközben végig megőrzi a nyugalmát. A másik véglet, hogy azt mondja, magában, vagy hangosan: „Úristen, már megint sír, nem bírom tovább, könyörgöm, csak egy pillanatra legyen csönd!” – és maga is sírva fakad. Világos, hogy az ideális megoldás az első, ugyanakkor teljesen életszerű a második verzió is. Az, hogy a hozzád közel állók, a szüleid, testvéreid egyéb hozzátartozóid  hol helyezkedtek el, mennyit ingadoztak a fent említett két véglet között,  hogyan reagáltak a saját és a te érzéseidre, nagyban befolyásolja, hogy később te magad mit kezdesz velük. Nagyban befolyásolja, de nem dönti el végleg. Mert az érzelmek szabályozása, a kifejezésük módjának módosítása és/vagy késleltetése később is alakítható, tanulható. Minden személyes kapcsolatunk, szerelmünk, barátságunk kiváló tanulási terep erre (is), de egy pszichológussal, segítő szakemberrel végzett munka fókuszában is állhat.

Mi segít? Mire van szükségem?

Kapcsolódó

A harag gyógyító erejéről keveset beszélünk, pedig kellene

Sándor Anna

Nagy általánosságban elmondható, hogy az érzelmeknek elfogadásra és időre van szükségük. Legtöbbször ezt a másokkal való megosztás útján tudjuk elérni. De!

• Ha a másik tanácsokat ad, az érzelmeket kiváltó helyzetre keres megoldást, esetleg az érzelmet kiváltó másik felet minősíti („A főnököd tényleg hülye!”), az sokkal kevésbé hatékony, mintha csak annyit mondana, hogy „tökéletesen értem, hogy baromi dühös vagy ezért. Én is az lennék…”
• Ha a fentiekkel tisztában vagyunk, akkor mindezt magunknak is meg tudjuk adni, pláne ha épp nem elérhető olyan ismerős, aki „jól” tud ránk reagálni. Vagyis:
  1. felismerés: Ó, kibebombázott dühös lettem! (a jelző tetszés szerint behelyettesíthető)
  2. elismerés: Oké, jogom van hozzá.
  3. gyors elemzés: Tudom, hogy mi váltotta ki? Van most időm végiggondolni? Akár van, akár nincs: meg tudom-e tenni, hogy nem fejezem ki egyáltalán? Vagy csak annak fejezem ki, aki kiváltotta?
• Ha tudom, hogy mire lenne szükségem, akkor könnyebben tudok célirányos segítséget kérni. Pl: a buszsofőr az orrom előtt becsukta az ajtót, és ez nagyon frusztrál. Ha kiírom a Facebookra, lehet, hogy három olyan ember fog reagálni elsőként, akiknek a családtagjai között vannak gépjárművezetők. És ahelyett, amire vágyom, esetleg azt kapom válaszul, hogy „a másik oldalnak sem könnyű”. (Ami tényszerűen igaz, persze, csak ott és akkor nem segít.) Ha viszont meg tudom várni a legjobb barátnőm munkaidejének a végét, és neki mondom el, akkor utána jó eséllyel tényleg le fogok nyugodni. És ennek a tudata már önmagában megnyugtató.

A közösségi média nem (mindig) segít

És eljutottunk oda, hogy ezt kijelenthetjük: bár a közösségi média, a folyamatos online jelenlét önmagában nem felelős az érzelmi inkontinenciáért, de a működésmódja nagyon ráerősít az esetleges szabályozási hiányosságokra.

Hiszen a működésének legfőbb mozgatórugója pont az azonnaliság: ami bennem van, azt azonnal megoszthatom, és azonnal reakciót, választ várhatok a „barátaimtól”. A gubancot az okozza többnyire, ha ez a bizonyos azonnali reakció elmarad, vagy eltér attól, amire szükségünk lenne. Ráadásul a figyelem és a megértés látszatát kelti, de csak ritkán adja meg igazán.
Az ünnepek alatti várakozásban és lelassulásban viszont, ha kedved van, kipróbálhatod, hogyan tudod kevésbé  „elfolyósan” használni ezeket a felületeket (is).

1. Minden reakciónak, hozzászólásnak adj annyi időt az életedben, amennyit élőszóban adnál. (Ha rákattintasz a szívecske gombra, vagy az ölelésre, akkor képzeld magad elé a másikat, és gondolatban tényleg öleld is meg. Ha hozzászólást írsz, képzeld el magatokat egy kávézóban, ahol éppen hangosan beszélgettek: mit reagálna, hogy érezné magát?) Ezzel a „trükkel” élőbbé, igazibbá, kevésbé rutinszerűvé változtathatod a reakcióidat.
2. Ha neked van megosztanivalód, gondold végig, kinek, és hogyan mondanád el legszívesebben. Miért fontos, hogy elmondd? Mire van szükséged? Az a forma, ami először eszedbe jutott vajon segít majd, vagy csak még jobban összekavar?
3. Tarts digitális szünetet. Próbáld ki, milyen az, ha azt „játszod”, hogy 1-2 óráig (haladóknak: 1-2 napig ) nem vagy online elérhető. Mi történik benned? Hogy érzed magad? Milyen érzés valamit késve megosztani? Milyen érzés valamit késve olvasni?
4. És leginkább: legyél nagyon megértő, és elfogadó önmagaddal! Minden egyes érzésed rendben van, oké és elfogadható. Ha ezt elhiszed, de tényleg, onnantól annak eldöntése, hogy  mikor/hogyan/kinek fejezed ki őket, sokkal, de sokkal könnyebbé válik.

(Kiemelt kép: Getty Images)