Lehet-e egy világjárvány kellős közepén, amikor több ezren fekszenek kórházban, és százak halnak meg naponta, a karácsonyra gondolni? Hiszem, hogy nemcsak lehet, hanem kell. Életet menthet a szeretet.
Voltak ugyan már szegényebb, sötétebb karácsonyok is, de a hetvenévesnél fiatalabbak eddigi ünnepei békében teltek. A szüleink, nagyszüleink nem voltak ilyen szerencsések. 1918-ban, épp hogy véget ért az első világháború, kitört a spanyolnáthajárvány. Sokan belehaltak, katasztrofális szénhiány alakult ki, kialudt a villany, az embereknek nem sok lehetőségük maradt az ünnepre.
Ahogy a második világégés alatt sem. Édesanyám visszaemlékezésében olvasom: „1944 decemberében Kelenföldön a hétköznapokhoz hozzátartozott a géppisztolyropogás. December 24-én a családi ház udvarába kisebb bomba hullott, kitörtek az ablakok. Papírral befedtük őket, így köszöntött ránk a szenteste. Elénekeltük a Mennyből az angyalt, miközben kint morajlott az ágyúdörgés. Sógornőm kilencéves kisfia, Lacika verset mondott: Nem sokat kívánok, csak legyen már vége, / jöjjön el a béke… A harc azonban ekkor kezdődött igazán, másnap a közeli Cisztercita rendház pincéjébe kellett költöznünk. Az ünnep egy csapásra véget ért.”
1956-ban is szomorú volt a karácsony. És nem az éjszakai kijárási tilalom miatt, vagy mert nem lehetett szaloncukrot kapni. Az emberek gyászoltak, volt, aki a hozzátartozóját siratta, más világgá menekült testvérére, gyermekére gondolt.
Fénycsík az ajtó alatt. Sötétkék téli délután, puha takarók alatti várakozás. Aztán az ünnepi készülődés izgalma, gyülekezik a nagycsalád – apám nővére és az unokatestvéreim az emeletről, nagyszüleim a szomszédból, és mi négyen, Mami, Pisti, Miki meg én. Ezek már az én emlékeim. Akkoriban nem tűnt fel, hogy Apuci nincs velünk. Igaz, Pisti bátyám egyszer bekukucskált az ajtó alatt, és elkiáltotta magát: „Láttam a Jézuskát fekete nadrágban!” Együtt énekeljük a Mennyből az angyalt, amikor végre finom csengettyűszó hallatszik, s az ajtó kitárul. Mennyezetig érő karácsonyfán gyertyalángok lobognak, csillagszórók szikráznak, alatta meseország, babaház, könyvek – mellettük apám, büszkén és elérzékenyülve. Később együtt vacsoráztunk, a hosszú asztal csak két szobában fért el, mellette a család apraja-nagyja, és mindig egy-két vendég is, magányos nagynéni, egyedülálló barátok. Hangzavar, sok nevetés, akkoriban csak ünnepen látott finomságok.
Őrizzük meg az ünnep lényegét!
2020-ban más lesz az ünnepünk. Nem rendeznek karácsonyi vásárokat, nem tarthatunk nagyobb családi összejöveteleket, éjféli istentiszteletre sem mehetünk. Bence Imrével, a Budavári Evangélikus Gyülekezet igazgató lelkészével a közelgő, koronavírusjárványtól beárnyékolt karácsonyról beszélgettünk.
