Elsős gimnazista koromban divat volt az úgynevezett társadalmi munka. Megjelentek a középiskolások üzemben, gyárban, szántóföldön, csapatostul, és amit lehetett, tönkretettek. Minket a Kölcseyből először egy csokigyárba küldtek 1964 végén. A KISZ-re felügyelő tanár azzal bocsátotta útjára az osztályunkat, hogy mázlisták vagyunk, édes lesz az évvégénk.
Kis késéssel befutottam a megadott címre, a Szondi és az Eötvös utca sarkára. Szabványos, feketére koszolódott bérház állt ottan, gyárnak semmi nyoma. Ácsorogtam, a falnak vetve a hátam, míg az egyik ablakon kiszólt valaki: Gyere a zöld vaskapuhoz! Odaügettem. Csikorgott a kilincs, meg a pántok is. Odabent fából ácsolt portásfülke, üresen. Fölmentem a lépcsőn, és a gangos ház első emeletén megtaláltam a gyárat, egybenyitott lakásokban gépek csattogtak, keskeny futószalag zürrögött, a padlót fedő linóleumon fehér csík vezetett ahhoz a bizonyos ablakhoz, amelynek a közelében hosszú, alumíniummal fedett asztalnál ültek az osztálytársaim.