„Péter és Pál (tudjuk) nyárban / Összeférnek a naptárban” – ám a mi Péter-Pálunk, apa és fia egyébkor is békésen megárulnak az irodalom közös gyékényén. Már csak azért is, mert gyökeresen más műfajban utaznak. A fiú zenész és költő, az apa pedig regényeket ír. Többek közt a Jadviga párnáját, a Milotát, a Hajó a ködbent, és még sorolhatnám. De milyen lehet egy ilyen irodalmi óriás fiaként boldogulni?
– Szervusz, Péter, nagyon köszönöm, hogy ebben a koronás időben személyesen találkozhattunk!
– Bíztam benne, hogy nem hívsz, ha beteg vagy. Igyekszem vigyázni magamra, és idáig szerencsésen meg is úsztam a vírust. De hát azért élni, dolgozni kell.
– Édesapáddal viszont szigorúskodsz, úgy hallottam.
– Igen, nagyon féltem, mert ő már azért veszélyeztetett korban van. A múltkor egy íróbarátja megbetegedett, és én ragaszkodtam hozzá, hogy az öcsémmel elmenjenek magukat teszteltetni. Ráadásul Jancsi, az öcsém néhány hete még bejárt a gimibe.
– Amikor édesapádat a gyerekeiről kérdeztem, így fogalmazott: anyjuk helyett anyjuk vagyok.
– A mi viszonyunkra ez különösen igaz, hiszen ő nevelt fel. Kilencéves voltam, amikor anyukám meghalt, de már előtte is nagyon sok időt töltöttem apámmal, folyton költöztünk, és az emlékeimben úgy él, hogy mindig gondoskodik rólam. Nagyon jó vele meg körülötte lenni, megnyugtató a természete. Békén hagyja az embert, ő maga is szereti a nyugalmat, nem volt az állandó szülői egzecíroztatás, és ez egy kamasznak nagyon felszabadító.
