A „mi lett volna, ha másként lett volna?” lehetőségén elmerengett Quentin Tarantino filmrendező is, akinek egy évvel ezelőtt nézhettük meg erről szóló filmjét a mozikban. A Volt egyszer egy Hollywood képkockáin Sharon Tate nem vesz észre semmit a véres tragédiából, mert az a szomszédban zajlik, és éppen ellenkező előjellel: Charles Manson önjelölt hippivezér követőit lemészárolja a jó szomszéd színész és kaszkadőrje. A gyilkolás hasonlóan véres, mint az eredetileg történt, de Tarantino megmenti a filmcsillagot meséjében.
Az áldozat rítusa
A régi korokban úgy hitték, hogy az életben mindenért áldozatot kell hozni. Nem csak olyan értelemben, mint manapság gondoljuk, szorgos munkával, pénzzel vagy odaadással. Az emberek alárendeltnek érezték magukat az égiekkel szemben, és ajándékokkal akarták megnyerni a jóindulatukat, befolyásolni a sorsot, mert nem hittek a véletlenben, hanem mindent következménynek, fátumnak tekintettek. Úgy gondolták, az istenek csak akkor kegyesek, csak akkor adnak valamit, ha kapnak is az emberektől cserébe, ezért az állam és a magánélet minden megnyilvánulása áldozatokkal volt egybekötve. Az áldozatok tárgyát legtöbbször a termés és a szaporodás zsengéje jelentette, és ez alól az ember sem volt kivétel. A feljegyzések szerint a görögök és a rómaiak is hódoltak e barbár szokásnak, csak később módosították úgy e törvényt, hogy az áldozatot papi szolgálatra kötelezték. De, hogy más kultúrákban is szokás volt, és sokáig, még a tiltás után is elevenen élt az áldozat rítusába vetett hit, arról mesél Kőmíves Kelemen legendája is. Fontos volt, hogy az emberáldozat fiatal és ártatlan legyen, a lehető legártatlanabb, tehát lehetőleg csecsemő vagy fiatal szűzlány. A későbbi korokban elvetették az emberáldozatot, inkább a termésből adtak az égieknek, vagy állatokat vágtak le. Ám az embervérhez ragaszkodók még a tiltás idején is megtalálták a módját, hogy azzal áldozhassanak, a spártaiak például fiatal fiúkat korbácsoltak véresre Artemisz oltáránál. Megszokottnak számított az italáldozat (borral, tejjel, mézzel), és a tömjén füstjével bemutatott áldozat is. Az előbbi olyan gyakori volt, hogy minden ivászatkor a földre löttyintettek az istenek számára egy kicsit a borból. Sokszor azért is áldoztak állatot – mivel az áldozatnak csak egy része járt az isteneknek, többnyire a zsigerei meg a combja –, hogy egy jót lakomázhassanak az emberek. Az ital- és ételáldozás, valamint a tömjén füstölésének szokása a kereszténységben is megmaradt, sőt az ártatlan feláldozásának rítusa is, hiszen Jézus önmagát áldozta fel a kereszten. Ő magát tartotta a báránynak, akit fel kell áldozni az emberiség megváltásáért cserébe. Krisztus számtalanszor kijelenti: az ő áldozata az isteni terv része, amelyben Pilátusnak és a többieknek valójában nincs akaratlagos részük, ők csak eszközei e misztériumnak. De mennyire más az ilyen önkéntes önfeláldozás! Nem is beszélve a hatásáról.
