A nagyszobánk falán lógott egy számomra mágikus hatású akvarell. Egy szikár, megközelíthetetlennek tűnő, elegáns úr ült a kubisztikus festményen, jobb szemén monoklival, hosszú nyakkendővel, végtelenbe meredő, szomorú tekintettel. Folyton úgy éreztem, hogy ez a szigorú bácsi állandóan engem figyel, és fed meg otromba szertelenségeimért. Később megkérdeztem, ki ez az alak, és akkor mondta anyukám, hogy az ő másodnagybátyja, Szomory Dezső. Az én harmadnagybátyám? Sok évnek kellett eltelnie, amíg rádöbbentem, hogy ő valójában a huszadik század egyik legnagyobb magyar írója volt.