A pszichológusok sem élnek burokban. Rendelnek, cikkeket, könyveket írnak, segítenek másokon, de az élet őket sem kíméli. L. Stipkovits Erika is dolgozik ezerrel, pedig négy évvel ezelőtt újra kellett terveznie, mert a legcsodálatosabb szövetségese, a férje átköltözött a távoli, égi világba. Most jelent meg a legújabb könyve, közben az édesapja a Covid áldozata lett.
„Azt azért senki sem kérdezi meg a doktortól, hogy Doktor úr, a maga szíve sose fáj?”, csendül fel a rádióban a csodálatos Csákányi László hangja, míg Győr felé autózom, s a rég hallott dalocskáról nemcsak az orvosok jutnak eszembe, hanem sok pszichológus is, akiktől szintén nem kérdezik, hogy „a maga lelke sose fáj?”. Pedig napjainkban annyi mentális nyavalyát produkálunk a járvány által ránk kényszerített bezártságban, hogy a legtöbb lélekgyógyász éjt nappallá téve dolgozik. Bár Erika azok közé tartozik, akiknek „békeidőben” is sikerül eljutniuk a teljesítőképességük határáig. Klinikai és mentálhigiéniai szakpszichológus, pszichoterapeuta, integratív hipnoterapeuta, a Személyiségfejlesztő Akadémia alapító igazgatója. Tanítás, publikálás, előadások, tréningek, könyvek, rendelés. Kíváncsian várom tehát, hol dolgozik a Budapest vonzásának ellenálló „győri lány”. A város központjához közel, a Mosoni-Duna holtága mellett találok rá az elegáns, barátságos, de csöppet sem hivalkodó rendelőjére.
– Nem tudom levenni a szemem a faladat díszítő egyetlen festményről. Különös erdő furcsa fényben.
– Örülök, hogy észrevetted! Az erdő a konfliktusokat jelenti a szimbolikában, de azt is üzeni, hogy mindenki találhat kivezető utat a sűrűből.
– Pszichológusként magad keresed meg magadnak a kivezető utakat?
– Nehéz időszakon vagyok túl. Édesapám kórházba került a koronavírus miatt, de nem látogathattuk, és hiába készültem fel az ápolására, feleslegesen kerestem ápolónőt is, nem adta ki a kórház. Ez nagyon fájt, mert szerettem volna mellette lenni, de ma már tudom, ő értette, miért nem lehetünk vele, és nyolcvanhárom földi év után most már nincs több szenvedés. Igen, magam keresem a kivezető utakat, de a gyerekeim, az unokáim segítenek. Épp tegnap voltak nálam, és a három kisunokám sokat beszélt a dédipapáról. Rajzokat is készítettek a hozzá kötődő élményekről, csodálatosak voltak! Erőt, rengeteg szeretetet adtak, mindig tanulok tőlük. Spontaneitást, életörömöt, kreativitást és a személyiség fejlődésének apró csodáit. Ők is kellenek ahhoz, hogy őszintén kijelenthessem, jól érzem magam itt, életem legfőbb színterén, a rendelőmben. Ebben a házban lakom, és itt működik a Személyiségfejlesztő Akadémia is. Két esztendeje költöztem vissza Győrbe, és örülök, hogy megmutathatom neked az életteremet, hiszen Daubner Béla pszichiáterrel együtt te írtál ajánlást életem első könyvéhez 2013-ban, ami nagy öröm volt számomra.
– Ismert pszichológus voltál már akkor, mégis olyan szerényen kértél fel az ajánlásra, mintha kezdő lennél. Feltehetően már akkor ars poeticád lehetett Az Út és Erény könyvéből a 71. vers, amelyet egy cikkedben emlegettél. „Tudni a nem-tudást, ez a legbölcsebb.”
– Tisztában kell lennünk önmagunkkal! Én soha nem akartam elhitetni, hogy képes vagyok csodareceptet adni az emberi problémák megoldásához, és jobban tisztelem az emberi lelket annál, mintsem hogy azt higgyem, mindent tudok a viselkedésről, pedig rengeteget tanultam, sokat tapasztaltam, és 1991 óta már szakemberképzéssel is foglalkozom. Én abban hiszek, hogy a nehéz élethelyzeteink megoldását elsősorban önmagunkban kell keresnünk, magunk találhatjuk meg a segítő pszichés erőinket, pozitív energiáinkat. Hiszen a személyiségünk egész életünkben fejlődőképes, és a fejlődésünk eredményeként valami új jöhet létre: az eddig ismeretlen önmagunk. Ha ebben a folyamatban segíteni tudok a hozzám fordulóknak, az a tiszta öröm.
