Kamala Harris, az USA új, megválasztott alelnöke (A Nők Lapja 2020/43. számában olvashatod a róla szóló portrét) került a Vogue magazin februári számának címlapjára. Az alelnök nem ezzel írt történelmet (hanem azzal, hogy ő az első színes bőrű nő, aki nemcsak hogy versenybe szállt az alelnöki posztért, de be is töltheti, sőt már most azt rebesgetik, hogy a következő elnökválasztáson, 2024-ben az akkor 59 éves Harris elnökjelölt is lehet), de a címlap máris heves vitákat váltott ki. Hogy miért is?
Szerepelhet politikus életmód magazin címlapján?
Egyrészt, amikor politikus kerül egy divatmagazin címlapjára, az mindig megosztó, hiszen az gyakorlatilag politikai állásfoglalást jelent. Különösen akkor kelt vitákat a dolog, amikor egy Vogue szintű magazin teszi meg azt a szimbolikus lépést. Ilyen volt, amikor szintén az amerikai Vogue 2016 decemberi számának címlapján Hillary Clinton szerepelt – a magazin korábban soha nem tette le ennyire egyértelműen a voksát. Persze azelőtt is megtörtént, hogy a főszerkesztők időről időre kinyilvánították saját véleményüket, de korábban nem szólalt meg a kérdésben egyhangúlag a magazin szerkesztősége, márpedig Clinton esetében bevallottan ez történt.
Kamala Harris ruhaválasztásaival korábban is a divatmagazinok látókörébe került. Például akkor, amikor november 7-én felállt a pódiumra, hogy elfogadja az Amerikai Egyesült Államok első megválasztott alelnökének posztját:
egy fehér Carolina Herrera nadrágkosztümöt viselt gyöngyházfényű, masnis blúzzal, a szett pedig nemcsak divatozós, de nagyon politikai is volt, amely egyértelmű üzenetként funkcionált.
Elvégre a nők nadrágviselése továbbra is valós téma a nemek közötti egyenlőségért folytatott harcban. A fehér pedig egy feminista szín, a 20. század elején gyakran viselték a szüfrazsettek a nők szavazatainak elismeréséért folytatott küzdelmük során (csakúgy, mint a lilát és a zöldet). Kamala Harris gyakran látható nadrágban, amelyet ráadásul általában nem tűsarkúval hord, mint oly sok politikus, hanem rendszeresen kényelmes lábbelikkel, például tornacipővel párosít. A Vogue címlapján is kedvenc szettjében látható: nadrágot, blézert és Converse-t visel. A politikai állásfoglaláson kívül egy másik kérdés is fel szokott merülni, mégpedig az, hogy valaki, aki az állam egyik legmagasabb közjogi méltóságának tisztségét tölti be, azzal, hogy a divatipar ügyeibe „ártja magát”, mennyire veszélyezteti azt a komoly, józan képet, amit amúgy már felépített magáról. Ezen egyébként a legtöbben gyorsan túllépnek, hiszen egy ideje valóban nem meglepő, ha politikusok szerepelnek életmód- vagy divatmagazinok címlapján: Barack Obamát például nemrég az amerikai InStyle tette címlapra (az egykori First Lady, Michelle Obama is több kiadvány arcaként szerepelt). Justin Trudeau kanadai elnök GQ címlapon szerepelt, a demokrata Alexandria Ocasio-Cortezt pedig, aki megválasztásakor a valaha volt legfiatalabb női képviselő volt az USA-ban, a Vanity Fair címlapjára fotózták.
A Vogue címlap
A közösségi médiában keltett jelentős hullámokat a megfigyelés, hogy Kamala Harris bőrszíne mintha világosabbnak tűnne a Vogue címlapon, mint amilyen valójában. Rengeteg komment érkezett arról, hogy a magazin már sokadjára jár így el, ami miatt egyébként Anna Wintour, a Vogue főszerkesztője tavaly már írásban elnézést is kért.
Emiatt nehezményezik sokan, hogy ezek után megint csak megtették, ráadásul egy alapvetően is világosabb bőrű emberrel. A címlap amúgy igen alaposan átgondolt koncepció alapján készült, és nemcsak a stylingnak, de a set designnak is üzenete van: a háttér Harris egyetemi évei előtt tiszteleg. És hogy hogyan? A színeivel. A lazacszín és az almazöld ugyanis annak az egyetemi lányszövetségnek a színei, amelynek Harris is tagja volt a Howard Egyetemen töltött évei alatt. Az 1908-ban alapított Alpha Kappa Alpha lányszövetség forradalmi volt a maga nemében, hiszen ez volt az első feketék által alapított lányszövetség. A kezdetek óta megpróbálták elgördíteni az akadályokat az afroamerikai nők elől azokon a területeken, amelyeken a 20. század elején a kisebbségek és a nők esélyeinek hiánya miatt igen csekély tekintélyük volt. A szervezet a megalakulása óta közösségi programokkal segítette és segíti a társadalmi és gazdasági feltételek javítását.
A legnagyobb botrány okozó címlapok
A Kamala Harris címlap gerjesztett tehát vitákat, de mindez semmi azokhoz a címlapokhoz képest, amelyek igencsak felborzolták a kedélyeket az elmúlt évtizedekben. Rengeteg ikonikus és emlékezetes, sőt hatalmas megbotránkozást keltő címlap született a magazinok történetében, mi most csak néhányat mutatunk meg, a teljesség igénye nélkül.
Time magazin – nehéz egyet választani
Az amerikai Time magazin 1923-as fennállása óta rengeteg botrányt keltő címlappal ajándékozta már meg a világot. 1927 óta minden év utolsó lapszámában megválasztják Az Év Emberét (Person of the Year). A címet először Charles Lindbergh kapta, miután sikeresen átrepülte az Atlanti-óceánt. Az Év Embere azonban nem feltétlenül pozitív, hanem egy olyan személy, aki a legerősebben formálta a híreket világszerte adott évben. Így fordulhatott elő, hogy bármennyire botrányosnak is tűnjön, 1938-ban Adolf Hitler lett az év embere, 1939-ben és 1942-ben pedig Joszif Visszarionovics Sztálin. Az átlagolvasó idegeit azonban sokkal inkább felborzolták a következő címlapok: 1966. április 8-án nemes egyszerűséggel egy felirattal a címlapján jelent meg. A fekete háttéren vörös betűkkel világított a kérdés: Is God Dead?, vagyis Isten halott? De talán még ennél is többeket megrázott, amikor 2001. szeptember 14-én, három nappal a World Trade Centert ért támadás után a magazin címlapon hozta a két lángoló tornyot. Sokakat botránkoztatott meg az a borító is, amelyen a boldogan mosolygó Ellen DeGeneres mellett az a felirat virított, hogy „Yep, I’m Gay”, vagyis „Igen, meleg vagyok”! Arról a 2012. májusi címlapról nem is beszélve, amelyen a 26 éves anyuka, Jamie Lynne Grumet szoptatta (vagy legalábbis imitálta) 3 éves fiát. Mi mégis azt a címlapot választottuk, amelyen a fiatal afgán lány, Bibi Aisha (Aesha Mohammadzai néven él az Egyesült Államokban) látható, orr nélkül.
By NPR newsblog, photo by Jodi Bieber / INSTITUTE for TIME, Link
A csonkítást (egyébként a füleit is levágta) saját férje végezte el rajta, akihez 14 évesen kényszerítették hozzá, mert a lány nagybátyja megölte a tálib harcos rokonát. A folyamatos verés miatt azonban elmenekült, de az új családja rátalált, és ez volt a büntetése. Így vált a lány a tálibok kegyetlenségének a bizonyítékává, a magazin pedig arra használta a sztorit, hogy az amerikai hadsereg közel-keleti jelenlétének szükségességére hívja fel a figyelmet.
Az Esquire magazin és a mártír Muhammad Ali
Az Esquire magazin 1968-as lapszámának címlapján Muhammad Ali látható, mégpedig mártír szerepben. A legendás bokszoló 1967. április 28-án katonai behívót kapott, a vietnámi háborúban kellett volna harcolnia. Ali azonban megtagadta a katonai szolgálatot, a nem bizonyított legendáriumok szerint ezt nyilatkozta akkor: „Nem neheztelek a vietkongra, ők soha nem hívtak n****-nek”. Amit viszont bizonyítani lehet, az az, hogy vallási okokra hivatkozott, hiszen Isten tiltja a muszlimoknak a háborúskodást. Tettéért ötéves börtönbüntetésre és tízezer dolláros pénzbüntetésre ítélték, emellett pedig bokszengedélyét is bevonták és megfosztották a világbajnoki címétől is.
Egyébként először nem akart belemenni, hogy így szerepeljen a címlapon, hiszen muszlimként nem akart keresztény szimbólumként pózolni, de végül George Lois művészeti vezető meggyőzte, hogy nem a kereszténységen van a hangsúly, és hogy mártírok egyébként sem csak keresztények lehettek. Muhamad Ali mindig az elnyomottak jogaiért küzdött, dollármilliókat gyűjtött afrikai és ázsiai éhezőknek. Nyugdíjas éveinek egyik fénypontja volt, amikor 1996-ban az atlantai olimpia megnyitó ünnepségén ő gyújthatta meg az olimpiai lángot. 2016-ban hunyt el, akkor már régóta Parkinson-kórban szenvedett.
Yoko Ono és John Lennon a Rolling Stone címlapján
Annie Leibovitz ikonikussá vált fotója, amelyen a meztelen Lennon rácsimpaszkodik a teljesen felöltözött Yoko Onóra, provokatív műalkotásból tragikus mementóvá vált, hiszen alig néhány órával a fotó elkészülte után John Lennon halott volt.
Az 1981. január 22-én megjelent Rolling Stone magazin címlapja, Annie Leibovitz képe.
Lennon egyébként azt mondta a képről, hogy tökéletesen ábrázolja a kapcsolatukat. A merész fotó nemcsak kettejük viszonyát ragadta meg, de volt benne szex, genderpolitika, és benne volt a mindig szókimondó ex-Beatle egész ars poetikája is. De amikor öt héttel a fotó elkészülte és a John Lennon elleni merénylet után megjelent a magazin, már nem a meztelenség volt a lényeg, hiszen egészen más, tragikus kontextusa lett.
Demi Moore a Vanity Fair címlapján
Szintén Annie Leibovitz készítette azt a képet, amely a Vanity Fair 1991. augusztusi címlapján elképesztő módon kiborította a nagyérdeműt.
A Vanity Fair 1991. augusztusi címlapja, a fotót Annie Leibovitz készítette.
A képen Demi Moore nagyon terhes és nagyon meztelen – persze semmi sem látszik az intim részekből, mégis rengetegen nevezték szégyenteljesnek a címlapot, Demi Moore-t pedig undorítónak. Voltak olyan újságosok, akik nem is voltak hajlandók kitenni a standokra a magazint, csak úgy, ha papírzacskóval betakarták. Azóta eltelt csaknem 30 év, a képet számtalan módon parafrazeálták, a popkultúra része lett, ma pedig már szemünk sem rebben, ha egy várandós nő fedetlen testtel szerepel a címlapon.
A Cosmpolitan és Tess Holliday
Amikor a sminkesből plus size modellé, majd internetes szupersztárrá váló Tess Holliday interjút adott a brit Cosmónak, bevallottan életének legrosszabb pszichés állapotában volt, olyanban, amikor azt kívánta, bárcsak ne is élne. Jó ötletnek tűnt hát egy olyan fotó címlapra helyezése, amellyel visszaadhatnak valamit Tess önbizalmából.
A 2018. októberében megjelent lapszám, Tess-szel a címlapján pont akkor jött ki, amikor egyébként is hatalmas viták folytak a plus size modellekről, illetve az elhízásról és arról, hogy a body positivity mozgalom (test pozitivitás) egészséges vagy éppen egészségtelen dolog-e. És akkor jött a Tess címlap, és Nagy-Britannia felbolydult, az egyik tábor azt gondolta, hogy ez egy tabudöntögető, az önelfogadást promotáló kiáltvány, a másik pedig, hogy az egészségtelen módon való elhízást támogató, perverzen kukkoló szemét. Ahogy terjedt a vita, úgy lettek egyre többen kíváncsiabbak az interjúra és a magazinra, hogy aztán további vitákat generáljanak, a lapszám pedig elképesztő mennyiségű eladást produkált. Holliday végül azt nyilatkozta az egészről: „Senki másra nem tartozik az egészségem. Az üzenetem nem az, hogy mindenki legyen kövér, hanem az, hogy szeressük magunkat, függetlenül attól, hogy éppen hogy nézünk ki a testünkben.”
(Forrás: Wikipedia)
